A lány a szabad kezével megfogta a fiú derekát, majd a keze a gerincén keresztül feljebb csúszott, és végül a nyakán állt meg. Simogatta a fiú szőke haját, majd közelebb húzta magához. Az ajkuk közt már csak egy lehelet finom rés maradt. Majd ez is eltűnt, és Draco megcsókolta a lányt. Azt kívánta bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Már vagy 5 perce elválaszthatatlanok voltak, amikor belépett a terembe Madame Pomfrey. A léptek zajára figyelmesek lettek, és gyorsan szétváltak, de egymás kezét nem engedték el.

• Nocsak egy korai látogató. Úgy látom, kisasszony, hogy jobban van. Akkor ma már tud órákra is menni.
• Tudok asszonyom.
• Akkor, öltözés, és indulás reggelizni. Megtenné úrfi, hogy amíg a hölgy öltözik, kifáradna a gyengélkedőről?
• Hát persze…

Draco kinn megvárta, amíg Snay felöltözik, és együtt indultak reggelizni. Mikor leértek kéz a kézben a terembe, és leültek a Mardekáros asztalhoz, Pansy Parkinson sikoltva rohant ki a teremből.

• Ennek meg mi baja? – kérdezte Snay.
• Áh, csak egy undok pattanása nőtt… - mosolygott Draco. (még ő szórta rá az átkot a klubhelységből kifele menet, hogy ha bárkinek egy mondatban említi a nevét Hermione-val, akkor nőjön egy pattanása.)
• Kérdezhetek valamit? – fordult a lányhoz Draco.
• Persze.
• Miért volt nálad a fényképem?
• Oh… Tudod, miután az történt, ezt a képet találtam a nővérem párnája alatt. Először nem tudtam, hogy ki vagy, de később rájöttem. A tekintetedből.
• Aha… - Draco zavarban volt. Nem gondolta, hogy ilyen szálak fűzték őt a lány nővéréhez. Azon viszont elgondolkozott, hogy honnan ismerte őt

Cornelia. De nem akart tovább kérdezősködni, mert látta, hogy már így is eléggé felzaklatta a lányt.

Draco körül nézett a teremben. Meglátta Hermione-t a Griffendéles asztalnál, aki épp úgy bámult rájuk, mint aki nem hisz a szemének. Mikor tekintetük találkozott, Hermione egy őszinte mosolyt küldött Draco felé, Draco pedig intett neki. Potter és Weasley egyszerre köpték ki töklevüket.

• Draco Malfoy mosolyog, és nem gonosz vigyorral, egy lánnyal van, és Hermione-nak integet?!
• Vagy beteg, de akkor nagyon súlyos, vagy kicserélték, és százfűlé-főzettel valaki a helyébe lépett…
• Egyik se… Csak szerelmes. – nyugtatta meg barátait Hermione.
• MI?! – kérdezte kórusban a két fiú.

Hermione csak mosolygott rájuk, és elmélázva tovább ette a reggeliét.

Az utolsó órájuk együtt volt a Griffendélesekkel. Amíg az udvaron Hagrid-ra vártak, Draco és Snay oda mentek a három jó baráthoz.

• Szia Hermione! Sziasztok. – köszönt Draco.
• Sziasztok! – köszönt vissza Hermione.
• Draco mindent elmesélt, arról, hogy mi mindent tettél érte. Nagyon rendes volt tőled. Főleg azok után, amiket tett ellenetek. – mondta hálásan Snay Hermione-nak.
• Igazán nincs mit, bár már én se tudom, miért tettem…
• Tényleg Hermione, nem akarom, hogy ideges legyél, de kösz, és bocs.
• Draco! – szólt fenyegetően Hermione.
• Tudom, tudom… - mosolygott a fiú.

A másik két fiú nem győzött csodálkozni. Hermione és Draco úgy beszéltek egymással, mint az ezeréves barátoknál szokás.

• Po… Harry, Ron figyeljetek, sajnálom, amit tettem… Mindent. Bocsássatok meg, kérlek! Főleg te Harry… - mondta sajnálkozva Draco.
• Öh… Rendben… - mondta zavartan Harry.
• De furcsa ilyet tőled hallani. – Hitetlenkedett Ron.
• RON!!! – rivallt rá Hermione.
• Ne, hagyd, tényleg megváltoztam. Történtek dolgok, amik felnyitották a szemem.

Az óra kezdtével, Draco és Snay előre álltak, hogy figyeljenek Hagrid-ra. Végig egymás kezét fogták. Draco el se hitte mind ezt. Kibékült ősi ellenségeivel, a lány, akit elvei miatt gyűlölt a legjobb barátja lett, és a másik lány, aki az első pillanattól fogva tetszett neki, itt áll mellette és fogja a kezét… De hirtelen elkapta a kezét Draco-éból, és a szája elé kapta. Draco aggódva figyelte.

• Mi a baj?

A lány rémülten nézett az erdő széle felé.

• Ne, menjetek innen… Hagyjatok békén… HAGYJATOK MÁR BÉKÉN! – sikította a lány és zokogásba tört ki.
• Mi az, mit látsz? – kérdezte teljes pánikban Draco.
• Thesztrálok… - mondta mögötte Harry.
• Snay! Snaylin, figyelj rám! Ne törődj velük! Gyere, gyere ide! – mondta, és magához húzta a lányt.

A lány bele zokogott a fiú mellkasába.

• Kérlek, csinálj valamit! Nem akarom látni őket, kérlek!
• Ne aggódj! Nem hagyom, hogy szenvedj!

Erre a szóra a lány ijedten felkapta a fejét. A szemében ismét a rémület tükröződött, és a tekintete elhomályosodott. Ellökte magát Draco-tól.

• Menj… menj innen!!!
• Snay, mi a baj? – Draco pánikba esett.
• Hagyj békén! – a lány egyenesen menekült Draco keze elől.

A fiú kétségbe esett. De hát most mi a baja? Csak meg akarta védeni. A lány viszont megrémült tőle.

Egyszerre kitisztult a tekintete. A lány zavartan tekintett körbe.

• Bocsáss meg… - suttogta Draco felé, és elrohant a kastélyba.
• Snay, várj! – kiáltott a fiú a lány után.
• Draco, maradj! – szólt oda Hermione – Majd én utána megyek.

Draco nem értette, mi történik körülötte. Teljesen össze volt zavarodva.

• Hoppá, Malfoy, pofára esés? Látod, még menekül is előled.

A fiú ingerülten a hang irányába fordult. A gúnyos megjegyzés Pansy Parkinson-tól származott. Draco már indult volna, hogy kitöltse mérgét a lányon, és ha nem fogja őt vissza Harry és Ron, még azzal se törődött volna, hogy lány az illető. Igen meg kellett feszíteniük magukat, hogy visszatartsák a feldühödött Draco-t, mert még viszonylag nyugodt állapotban is jó erőben kell lenni ahhoz, hogy visszafogják az izmos fiút, de így adrenalintől fűtve… Nem volt könnyű dolguk.

A biztonság kedvéért Pansy azért hátrált egy pár lépést, és beállt Monstro mögé. Malfoy egy sikertelen kapálódzás után lenyugodott, és megköszönte újdon sült barátainak a segítséget. Úgy gondolta, jobb, így, mert később már bánta volna azt, amit tett volna a lánnyal. Egész óra alatt máshol járt az agya… és nem nehéz kitalálni, hogy hol…

Ebéd után visszament a klubhelységbe, és leült a kandalló előtti fotelba. A tüzet bámulva gondolkozott azon, hogy mit tett rosszul. Ekkor felcsendült egy hang mögötte.

• Örülök, hogy itt talállak.

Draco-nak nem kellet hátra fordulnia, hogy tudja, ki szól hozzá. Ezt a hangot ezer közül is felismerné. Ez volt az egyetlen olyan hang, amit napról-napra várt, hogy hallhasson. Most viszont valahogy megborzongott, ahogy meghallotta.

• Szia Snay…
• Figyelj Draco, nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem ma legendáslények-gondozásán… de rájöttem, valamire, amit el kell mondanom neked.
• Mond csak, hallgatlak.

A lány leült vele szembe, egy másik fotelbe.

• Rendben. Szóval, tudod én miért látok thesztrálokat?
• Igen, tudom… - mondta keserűen Draco. Megint eszébe jutott apja ridegsége.
• Tehát, akárhányszor látom őket, mindig eszembe jut az a délután. Haza mentem, épp egy barátnőmnél voltam. Mikor az ajtóhoz értem, láttam, hogy félig nyitva áll. Bementem és épp anyám sikolyát hallottam. Berohantam a szobába, és láttam, hogy anyám erőtlenül fekszik a padlón. Rettentően megrémültem. Oda rohantam hozzá, és a fejét az ölembe téve próbáltam szóra bírni. De csak ernyedten oldalra billentette, és már a lélegzetét se éreztem… El kezdtem zokogni. Oldalra nézve láttam, hogy apám háttal áll nekem, és zokogva könyörög valakinek. Ezt mondta: Kérem, hagyja békén a lányaimat! Öljön meg engem, de őket hagyja békén! Mire ez a válasz hallatszott: Ugyan már, Gother. Miért vennék egy házimanót, ha egy árán kettőt is szerezhetek? A hang gúnyos volt, és kegyetlenül rideg. Ekkor egy éles zöld fényt láttam, és mire a szemem abba hagyta a káprázást, oda néztem, és láttam, hogy apám élettelen teste összeesik. Megláttam a férfit, aki megnyomorította életemet… Magas volt, hosszú szőke haja, és kegyetlen szürke szemei voltak… az apád volt… Mellette guggolt a nővérem, máskor ápolt, szép vörös haja csapzott volt, és szemében soha nem látott gyűlölet, és félelem egyvelege csillant. Rám nézett, és bár szája be volt kötve értettem mit akar mondani; Fuss Snaylin, menekülj, amíg lehet! Én csak némán meglengettem a fejem. Nem akartam, de a félelemtől nem is tudtam volna mozdulni. A férfi rám nézett. Hideg szürke szemeiből csak úgy áradt a gonoszság. Végig akarod nézni a halálát? Hát legyen. Mondta könyörtelenül. Leszedte Cornelia szájáról a kötést, és rám nézett ismét. Csak hogy halld a sikolyát… Annyira még nem gyűlöltem embert, mint akkor. Könyörtelenül megkínozta… nővérem fájdalmas sikolyai úgy törték meg a csendet, mint ahogy a szívembe tört a fájdalom. Mikor nővéremnek már sikoltani se volt ereje, csak feküdt a padlón, szemében a megtörtség volt látható, és már nem kívánt semmit, csak a megváltó halált. Szörnyű volt látnom, hogy szenvedi ki utolsó lélegzetét is. A végén egy Adava Kedavra átok végzett vele is. Én már nem tudtam sírni. A döbbenet, és a fájdalom úgy sokkolt, hogy csak magam elé bámulva törtem össze csendben. Apád rám nézett. Én itt végeztem is. Könyörögtem, hogy öljön meg engem is. De ő szívtelenül ezt mondta: nem öllek meg. Hagyom, hogy szenvedj… Majd a három holttesttel együtt ott hagyott. A szemem láttára ölt meg mindenkit, aki fontos volt nekem. Rezzenéstelen arccal. Gyűlölöm, érted? Gyűlölöm. Téged azért utáltalak, mert akárhányszor megláttalak, mindig őt láttam. A hasonlóság kettőtök közt megdöbbentő. Tudom, utálod ezt hallani, de ez az igazság. Amikor először megláttalak, egyszerűen beléd szerettem. De utána, bevillant apád képe, és rá emlékeztettél. Nem tudtam rád szeretettel gondolni, viszont ha nem figyeltem oda, és csak a hangodat hallottam, megint úgy éreztem, hogy csak te és én vagyunk az egész világon. Mint a múltkori bájital-tan előtt. Amikor beszóltál Potternek. Túl hangosan nevettem fel, és észre vettél. De amint rám néztél… megint azt a tekintetet láttam. Aztán idővel megismertelek, és rá kellett jönnöm, hogy te nem vagy olyan, mint az apád. Ez akkor bizonyosodott be véglegesen, amikor felvittél a gyengélkedőre. Rájöttem, hogy nem kell, hogy utáljalak, csak azért, mert Malfoy vagy. Amikor felébredtem, és te ott álltál mellettem… Úgy éreztem, végre megtaláltam azt az embert, aki törődik velem. A szüleim halála óta, csak a nevelő tisztem volt velem, és őt utáltam. Nem törődött azzal, hogy velem mi van, és csak azért maradt velem, mert az anyám régi barátja. Egy nap betelt a pohár, és hirtelen felindulásból eltörtem a két lábszárát. Akkor kerültem át ide, a bentlakásos Roxfortba. Itt nem kellet, hogy felügyeljen rám, és még oktatnak is. Tehát, miután rájöttem, hogy te vagy az egyetlen, aki törődik velem, rettentően megörültem. Azt akkor, és ott el is mondtam. Boldog voltam melletted, egészen ma legendáslények-gondozásáig… Akkor újra megláttam azokat a lovakat. A múltkor is azoktól lettem rosszul. Akárhányszor meglátom őket, mindig eszembe jut, hogy miért látom őket, és bevillannak emlékek… És hallom a nővérem sikolyait. A halott anyámat az ölemben. És az erőtlenül összeeső apámat. Magadhoz öleltél, és ezt mondtad: nem hagyom, hogy szenvedj. Erről eszembe jutott apád hangja. Mintha ő mondta volna… Amikor felnéztem, megint őt láttam. Mintha újra éltem volna azt a délutánt. Megrettentem. Zavaromban ellöktem magam tőled. Mikor utánam nyúltál, úgy láttam, mintha ő akarna elragadni… az apád. Aztán kitisztult a kép… és megláttam, hogy te vagy az, nem apád. Olyan zavarodott lett minden. Szükségem volt az egyedül létre, ezért rohantam el. Hermione utánam jött, és elmondtam neki, mit éltem át. ő azt tanácsolta, hogy mondjak el neked mindent, úgy tisztességes.

A lány mire befejezte, a szeme könnyekkel volt telve.

• Hát, ez… - Draco nem tudta mit mondjon. – Snay, én nem tudtam, hogy neked ilyen kínt kell átélned minden alkalommal… Ha tudok neked segíteni bármiben…
• Igen, ez a másik, amit mondanom kell. – a lány kitörölte a könnyeket a szeméből, és előre hajolva megfogta Draco kezét. – Draco… nem tudom, hogy mondjam… Draco, én szeretlek, és te vagy az egyetlen, aki törődik velem, de… nem megy… nem tudok melletted lenni. Szeretlek, de ha a szemedbe nézek, fellángol a bennem a gyűlölet. Hidd el, így jobb lesz mindkettőnknek.
• Te… te most… szakítasz velem? – Draco úgy érezte ennél fájóbbat meg nem mondtak neki.

A lány, akiben megtalálta a tökéletest, és aki megváltoztatta az egész világnézetét, most elhagyja. Vele el tudta volna képzelni a hátra lévő életét, de nem… Most vége. Vége az álmoknak, vége a jövőnek.

• Draco, nem tudod, mennyire sajnálom! Hidd el, nekem is ugyan olyan nehéz, mint neked, de nincs más választásom…
• Már hogy ne lenne? Miért nem képes senki se felfogni, hogy én nem az apám vagyok? – üvöltötte a fiú.
• Draco, kérlek, nyugodj meg! Ennek semmi értelme, hogy most itt üvöltözz. Nagyon sajnálom! Kérlek Draco! Draco, ne menj el!

A fiú már nem bírta tovább. Felpattant, és kirohant a klubhelységből. Egészen a tó partjáig, ahol a fűzfa lombjai alatt, az árnyékban lehuppant, és csak dühöngött magában. Itt most nem arról van szó, hogy egy lány dobta őt, hanem, hogy először volt, szerelmes, és az apja miatt, megint az apja miatt kellett összetörnie a jövőképét. A boldogságról, és arról, hogy valaha normális családja lesz. Hogy normális élete lesz. Barátokkal, és nem talpnyalókkal. Igaz szerelemmel, és nem kényszeríttet házassággal. De az apja miatt összetörtek az álmai. Hirtelen üresnek érezte magát. Már nem dühöngött, csak csöndben ült a parton, és bámulta a szél fodrozta vizet. Nem volt értelme már, hogy fontolgassa jövőjét, hogy álmai legyenek. Az apja fog dönteni helyette mindenben. És minden, ami fontos neki, elveszi tőle. ő is az apja befolyása alatt fog állni, és nem saját akaratából. Születése óta elrendeltetett… Nem tehet semmit, ami számára jó lenne. Az apja fog neki családot szerezni, és nem szerelemből, hanem kényszerből.

• Draco, jobban vagy?

Hermione állt mögötte.

• Hermione, nincs értelem, hogy éljek…
• Jajj, Draco, ne mondj ilyet! – hüledezett a lány.
• De, ez az igazság Hermione. Nincs saját életem. Apám irányít mindenkit. Engem is. Miután végzek a Roxfortban, én is beállok a halálfalók közé, és a Sötét Nagyurat fogom szolgálni. Nincs mit tennem ez ellen…
• De hát, miért?
• Mert nincs választásom…

Azzal a srác elment. Hermione utána akart menni, de rájött, itt már egy-két jó tanács nem segít… A fiún csak ennyi, már nem segít…

Eltelt a tanév. Draco magányosan, senkivel se törődve úgy járt az iskolában, mint egy kósza lélek. Nem voltak barátai, és senkivel se beszélt, kivéve Hermione-t. Vele is csak nagy ritkán, mikor a lány érdeklődött a hogylétéről. Sikeres vizsgákat tettek, és mindenki a maga útján haladt tovább. Hermione a Minisztérium sikeres aurora lett, Potter-rel és Weasley-vel együtt. Snaylin bele betegedett bánatába, és magányába. 23 évesen meghalt. Draco-ról senki nem tudott semmit.

Évekkel később a halálfalók betörtek a Minisztériumba, és megölték a legjobb aurorokat. Draco is köztük volt. Mikor belépett a terembe, meglátta a gyönyörű barna hajú lányt, a padlón feküdve, szájából vér folyt. Oda ment hozzá, és mint egykor szerelméét, Hermione fejét is az ölébe vette. Simogatta barna haját, és ezt mondta:

• Nyugodj meg, Hermione, nem lesz semmi baj. – bár tudta, hogy ez nem igaz, de ennyivel tartozott a lánynak.
• Draco! Tényleg te vagy az? De jó ennyi év után látni téged! Csak annyit mondj el nekem; miért? – kérdezte a lány.
• Hermione, ne beszélj… Hálás vagyok neked mindenért, amit tettél. Köszönöm neked.
• Draco, nagyon hiányoztál. Én már nem élem túl… ezt te is tudod… Kérlek, mond el, miért választottad ezt az utat?
• Nem önszántamból… A vér kötelez…

A lány még egy utolsót lélegzett, majd mellkasa nem mozdult többé. Draco szeméből egy könnycsepp folyt le, majd álláról lecsöppent a lány arcára. Ez volt az utolsó, amit ejtett. Az utolsó emberért, aki fontos volt neki… a valaha élt legjobb barátjáért…

És csak egy okból dobta el a boldogság esélyét. Csak egy dolog volt, ami arra kényszeríttette, hogy apja befolyása alá álljon… a vére… mert kötelez…