- Féregfark! - suttogta Harry. - Mi az ördögöt csinálsz te itt?

- Követtelek, Harry - válaszolt nyugodtan a halálfaló.

- Miért? - a fiú védekezőn maga elé tartotta a pálcáját.

- Mert tudom, mit akarsz itt.

- Tudod? Honnan?

- Nos, miután az én Nagyuram meghalt, patkánnyá változtam és elfutottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Úgy döntöttem, Thaiföldre költözöm, de útközben megálltam itt Egyiptomban... Szóval az Alag Útra jöttem. Amikor elfáradtam az utcákon való kóborlásban, gondoltam, pihenek egy kicsit, és beköltöztem egy otthonosnak tűnő házba. Éppen szundikálni akartam egy sarokban, amikor felébresztett egy izgatott fiú, aki valami gyűrűről fecsegett, amire szüksége van, meg egy fáklyáról, aminek a segítségével életre akarja kelteni halott szerelmét. - Harry szeme résnyire szűkült, de Féregfark nem zavartatta magát, és folytatta mondandóját. - Aztán eszembe jutott Maggie néném... egyiptológus boszorkány volt, aki esküdözött, hogy felfedezett egy ősi írást egy titokzatos fáklyáról. A nénikém szerint a fáklyának zöld a lángja, és képes visszahozni a holtakat a másvilágról. Persze senki sem hitt neki. Nem sokkal később a Szt. Mungoba szállították, mert mániákusan ragaszkodott az elméletéhez. A kórház elmeosztályán halt meg. Én sem hittem neki akkoriban, de most már igen. Amikor hallottam, hogy meg akarod menteni a Weasley lányt, rögtön tudtam, hol keresselek.

- Hogyan sikerült átjutnod a csapdákon? - kérdezte Harry gyanakodva.

- Követtem az ezüstfonalat, amelyet a gyűrűd bocsát ki magából... persze patkányként jöttem. Sem a múmia, sem az alakváltó-kígyó, de még a szfinx sem vette észre, hogy nem valódi patkány vagyok.

- Akkor Csámpás mindegyiknél okosabb - mormolta Harry. – Remélem tudod, hogy nem hagyom, hogy elérd a célodat, Féregfark! - suhintott a pálcájával, jelezve, hogy szükség esetén kész lesújtani vele.

- Elérni a célom? - a patkányképű halálfaló felvonta a szemöldökét. - Mit tudsz te az én céljaimról?

- Épp eleget - csikorgatta a fogát Harry. – Fel akarod támasztani Voldemortot! Ezért követtél! Hagytad, hogy leküzdjek minden akadályt, hogy aztán te kaparinthasd meg a fáklyát!

- Na, na, fiam...

- Ne szólíts fiamnak! - ordította a fiú. - Te okoztad a szüleim halálát!

- Nem tagadom - bólintott Féregfark. - De tagadom azt a vádat, hogy fel akarom támasztani az én Nagyuramat.

- Miért hinnék neked? Még mindig Nagyuradnak nevezed!

- Miért hinnél nekem? - a halálfaló apró gombszeme áthatóan tanulmányozta Harry arcát. - Miért? Mert segítettem neked.

- Segítettél nekem??? - nevetett fel a fiú hisztérikusan.

- Igen - felelt Féregfark. - Mit gondolsz, ki harapott a bokádba, hogy észhez térítsen? Én voltam.

- De hátsó szándékkal haraptad meg a bokámat! Azt akartad, menjek tovább, hogy elérhesd a fáklyát!

- A következtetésed majdnem hibátlan. Majdnem. Hiheted, hogy a fáklyát akarom... Azt hihetsz, amit akarsz - Féregfark vállat vont. - De akkor sem szerezheted meg a fáklyát a segítségem nélkül.

- Hogy érted ezt? - Harry karba tette kezét.

- Látod azt a kicsi kerek lyukat az ajtó alján?

Harry bólintott.

- Az a bejárat - jelentett ki az animágus.

Harry egy 'ne-nézz-engem-hülyének' pillantást vetett rá.

- Hidd el nekem, az a bejárat. Maggie néném mindent leírt a jegyzeteiben. Leírta, hogy csak párszaszájú férhet hozzá a fáklyához, de ha nem használja az első alkalommal, és később visszajön, nem nyithatja ki az ajtót, hacsak nem tud elég kicsivé változni, hogy átfusson... vagy inkább átcsússzon azon a kis kerek lyukon.

- Honnan tudod, hogy másodszor vagyok itt? - vonta össze a szemöldökét Harry.

- Egyszerű, fiú. Először is: hallottam, hogy a lány azt mondja, nem tud ide jönni veled újra. Másodszor: ha először lennél itt, nem lett volna ennyi akadály az utadban.

Harrynek el kellett ismernie, hogy Féregfark okoskodásának van logika.

- Gondolod, hogy ez a bejárat vagy micsoda kígyóknak készült?

- Pontosan - bólintott a kopasz férfi. - Végül is a fáklya Apófiszé...

- És gondolod, hogy be tudsz jutni patkány alakban? - kérdezte a fiú kételkedve.

- Persze.

- Mi a biztosíték arra, hogy nem próbálod felhasználni a fáklyát, és visszahozni Voldemortot, ha már a kamrában vagy?

- Biztosíték? Nem kell semmilyen biztosíték. Én nem használhatom a fáklyát. Ne felejtsd el... csak párszaszájú használhatja, és én nem vagyok jártas a kígyók nyelvében. Úgyhogy nincs szükség biztosítékra... Különben is, nincs más választásod: nem juthatsz be a segítségem nélkül.

Harry mérlegelte az animágus szavait. Tudta, hogy vállalnia kell a kockázatot Féregfarkkal.

- Rendben. Menj be és nyisd ki nekem az ajtót - sóhajtotta.

- Okos döntés - a kis kopasz ember bólintott, és patkánnyá változott.

Harry figyelte amint Féregfark átszalad az apró kerek lyukon a Zöld Lángú Fáklya kamrájába.

A fiú egy percre keresztbe tette ujjait, szemével követve Féregfarkot, és látta amint a kis állat ismét emberré változik. Harry őszintén remélte, hogy jól tette, amikor megbízott abban a 'patkányban'.

Félelme alaptalan volt: a masszív kristályajtó kitárult, szabaddá téve Harry útját a fáklya misztikus zöld fényével megvilágított szobába.

Féregfark a padlóra rajzolt kör mellett állt.

- Gyere, vedd el a fáklyát – szólt a fiúnak.

Harry még emlékezett Anck sun-Amun szavaira, hogy be kell lépnie a körbe, és meggyújtani azt maga körül.

Nagyot nyelt, a fáklyáért nyúlt és belépett a kör közepébe.

- Menj és hozd vissza a lányt - bátorította Féregfark.

A fiú bólintott és a fáklyát a körhöz érintette, amely rögtön tüzet fogott, zöld lángfallal választva el őt a külvilágtól.

- Készen állsz-e belépni a túlvilágra? - kérdezte egy halk sziszegő hang.

- Igen... készen – válaszolta Harry párszaszóul, és a következő pillanatban valamiféle örvény szippantotta be, amely pörgött, forgott és végül kidobta őt egy virágos mezőre.

Harry négykézlábra érkezett, szemüvege pedig az orra hegyére csúszott.

Lassan felállt, leporolta a talárját, megigazította a szemüvegét és körülnézett.

Ameddig a szem ellátott, pitypangok, harangvirágok és százszorszépek ringatóztak a szélben egy csodálatos mezőn, melyen keresztül tiszta vizű kis patak csörgedezett.

Gyönyörű látvány volt, és Harry úgy érezte, hogy él, hogy igazán él,- bár a másvilágon volt. Nem volt többé sem fáradt sem álmos, a lába és a bordái sem fájtak már.

Egy biztos: ez a hely nem lehetett a pokol.

- Harry? - érkezett egy lágy hang a háta mögül.

A fiú megpördült és egy gyönyörű, vörös hajú, smaragdzöld szemű asszonyt pillantott meg.

- A… anya! – suttogta a fiú.

Az asszony szeme megtelt könnyel, ahogy a fiú felé nyújtotta karját.

Harry zokogva borult a nyakába.

- Anya... jaj, anya! - életében először ölelhette meg az asszonyt, aki a világra hozta.

- Fiam... - ezúttal egy férfias hang szólalt meg, erre Harry felnézett, és egy magas, hollófekete hajú, szemüveges férfit látott könnyei függönyén keresztül.

- Apa! - letörölte könnyeit, (egy férfi nem sír az apja szeme láttára), és hagyta, hogy James Potter a karjába zárja.

- Fiam... - James tetőtől talpig végigmérte Harryt. - Nahát, hogy megnőttél. Olyan büszke vagyok rád!

- Tényleg? – pislogott Harry meglepve. - Pedig olyan dolgokat tettem, amire nem lehet büszke az ember.

James egyenesen fia szemébe nézett. - De jóvátetted őket, fiam. Nincs semmi, ami miatt szégyenkezned kellene – mondta komoly hangon.

- Apádnak igaza van, Harry - Lily Potter a fia vállára tette a kezét. - Elkövettél bizonyos hibákat, de hát ki nem hibázik? Valóban tettél olyan dolgokat, amire nem lehetsz büszke, de amikor kellett, bátor és nagylelkű voltál. Láttuk... és a mi kis menyünk is tanúsíthatja ezt.

Harry megfordult és megpillantotta a ragyogó mosolyú Ginnyt, aki egy csomó ibolya közt álldogált. A lány egy csodálatos fehér ruhát viselt, amely olyan benyomást keltett, mintha holdfényből szőtték volna.

- Ginny! - Harry odaszaladt hozzá, és szorosan átölelte.

- Mit csinálsz te itt, szerelmem? – kérdezte a lány aggodalmas arccal. - Ugye nem haltál meg?

- Szó sincs róla. Érted jöttem drágám - felelte a fiú.

- Értem?

- Igen - a fiú bólintott. - Anya... apa... mennünk kell.

- Tudjuk, fiam - mosolygott James. - Siessetek, csak két órátok maradt, mielőtt a piramis bezárul. Gondolom, nem akarsz újabb 1000 évet várni.

- Nem hát – rázta a fejét Harry.

- Vigyázz magadra, fiam - Lily megcsókolta a fia arcát. - És te, ifjú hölgy, te is vigyázz rá! Ne hagyd, hogy későn járjon haza, ne engedd, hogy nagy összegekbe fogadjon, és...

- Lily - vágott közbe James. - tudni fogja, hogyan bánjon vele.

- Remélem is - kuncogott a felesége.

- Viszontlátásra, anya, apa - mondta Harry.

- Ég veled drágám... találkozunk úgy száz év múlva! - integetett Lily.

Harry kézen fogta Ginnyt és annyit mondott párszaszóul:  vissza!

* * * * *

Harry kiesett a körből, amely már nem lángolt. A zöld lángú fáklya nyele újra öt centiméternyire a talajba mélyedt, a lángja pedig kísérteties fényt vetett a falakra.

De nem ez volt az egyetlen fényforrás a kamrában.

Harry lenézett a jobb kezére, amellyel Ginny karját fogta, mielőtt 'visszajöttek'. Most egy kis zöld láng táncolt a kezében: Ginny lelke.

- Rohan az idő - törte meg a csöndet Féregfark. - Menned kell, ha el akarod érni a kaput, mielőtt bezárul.

- És te? - kérdezte Harry.

- Elfelejtettem megemlíteni neked valamit, fiú - válaszolt a férfi szomorkás mosollyal. - Maggie néném jegyzeteiben olvastam valami fontosat: ha másodszor is belépsz a kamrába, és újra elhagyod, akkor Apófisz átkának hatása alá kerülsz, és nem érheted el élve a kaput... hacsak valaki nem vállalja magára az átkot, és itt nem marad helyetted.

- Akkor... a kamra egy csapda? - nézett Harry döbbenten.

- Igen és nem. Csak ha másodszor jössz ide... Apófisznak furcsa humorérzéke volt, és nem szerette a visszatérő vendégeket.

- Ez azt jelenti, hogy hiába küzdöttem le azokat az akadályokat??? - kapott levegőért Harry.

- Nem - Féregfark megrázta a fejét. - Nem, mert én itt vagyok. És itt is maradok.

- Te? Miért? - Harry nem mert hinni a fülének. Miért akarna ez a kapzsi, önző fickó itt maradni... helyette?

- Amint tudod, az életemmel tartozom neked. Ez a legerősebb kötelék két varázsló között... -

Harry látta, hogy a halálfaló szeme szokatlanul őszintén csillog. - Semmim sem maradt, fiú... sem uram, sem céljaim, semmim. De te, te fiatal vagy, tele energiával, csodálatos élet áll előtted. Vannak, akik szeretnek téged és visszavárnak: elsősorban a lányod. Nekem senkim sincs, aki törődne velem... Különben is jól kijövök majd a többi patkánnyal – Féregfark lemondóan sóhajtott. - Menj, mielőtt meggondolom magam... ez egyszeri ajánlat... fogadd el. Menj, Harry, légy nagy varázsló, hogy a szüleid büszkék legyenek rád.

- Peter... - Harry közelebb lépett

- Siess már - Pettigrew elhátrált. - Menj, és légy boldog, Harry Potter.

- Köszönöm - nézett rá a fiú fél-mosollyal, és elhagyta a kamrát. Hallotta, ahogy a kristály ajtó becsapódik a háta mögött.

Harrynek távoztában eszébe jutott, amit Dumbledore harmadéves korában mondott neki: - Eljön az idő, amikor örülsz majd, hogy megmentetted Pettigrew életét...

Négy évvel ezelőtt Harry azt gondolta, hogy az idős igazgató biztosan megőrült. Most azonban kezdte más szemszögből nézni Dumbledore kijelentését... és azok a szavak végre értelmet nyertek.

Most már csak Ariadné fonalát kellett követnie vissza a kapuhoz - vissza a szabadságba.