A teremben keletkező óriási szélvész egetrengető volt. A hőmérséklet lecsökkent, a nyomás nőtt, a zaj eltompult, ugyanakkor a süvítés egyre hangosabb lett. Az ablaküvegek betörtek, az íróasztal megrepedt, a padlózat néhány helyen megvetemedett. Egy pillanatig minden elsötétült, aztán millió színes fény robbant szerteszét, mint megannyi apró elvarázsolt szikra. A miniatűr tűzijátékot furcsa orgonaillat követte. Aztán, mintha semmi nem történt volna, hirtelen minden visszaállt a helyére. Minden, kivéve két dolog: az Oxford új tanára, és kedvenc diákja eltűntek a helyszínről.

- Professzor úr, ha megkérhetném, felállna a bal kezemről?- jött a fájdalmas nyögés valahonnan alulról, mire a megszólított bűnbánóan összeszedte magát.

- Hogyne, persze, Draco. Elnézést- felelte gyorsan.

Néhány zavarbaejtő pillanat után mindketten leporolták ruháikat, majd kíváncsian körülnéztek.

- Mit gondol, professzor, sikerült?- kérdezte Draco, mire a magasabb férfi összehúzta szemöldökét.

- Az biztos, hogy ezt a helyet még soha életemben nem láttam- válaszolt végül.- Ennek ellenére mégis van benne valami ismerős. Talán a növények. Bárhol lehetünk. Ezek a fák szinte egész Európában megtalálhatóak, sőt, néhány helyen Ázsiában és Amerikában is. Talán ha keresnénk egy várost, vagy akár egy falut, kiszámíthatnánk, mennyire rontottuk el a tervünket.

- Hát az biztos, hogy nem ott vagyunk, ahova indultunk- vonta meg a vállát Draco. – Már akkor is megérte, ha csak néhány kilométert sikerült teleportálnunk. Ez lesz az évezred felfedezése, ugye tudja?

A professzor megdörzsölte a homlokát, mint akinek igazán erős migrénje van, aztán kimászott a gödörből és átevickélte magát egy kifejezetten sűrűlevelű bokor meg egy vastag fa között. Draco bátran követte őt, így aztán nem kis meglepetésére szolgált, mikor éppen a bokor szélén a professzor nyugodtan elengedte az utolsó ágat, mire az frissen és üdén, amúgy fiatalosan megtalálta Draco arcát. A fiú szitkozódása süket fülekre talált.

Erre hirtelen felkapta a fejét: eddig még soha nem fordult elő, hogy professzora szó nélkül hagyta az átkozódást.

Gyanakodva nézett körül, majd arra fordult, amerre a tanára is. És eltátotta a száját.

- Hát, elég messze jöhettünk, mert én a közelben nem tudok ilyen helyről- jegyezte meg néhány perc döbbent csend után. – A Nap már lemenőben van, ami azt jelenti, hogy körülbelül egy órával van később, mint nálunk. Tehát… körülbelül egész Közép-Európa a lehetséges megoldás.

A professzor szinte észrevétlenül bólintott, majd hozzátette:

- Akkor viszont nem lehet túlságosan modern ország. Vagy csak ez a… falu ilyen visszamaradott. Az az igazság, hogy ilyen házakat én legutóbb a történelemkönyvekben láttam.

Draco nyelt egyet.

- Professzor úr?- szólalt meg kissé reszkető hangon.

- Igen?- nézett rá még mindig tűnődve a férfi.

- Melyik országban használják az emberek a hintókat?

- Hintókat?- nézett rá értetlenül a férfi. – Ó, hát… szinte minden országban van. Amolyan érdekesség a turistáknak. Miért?

- Mert az imént láttam egyet. És Professzor…?

- Igen!?- kezdett ideges lenni.

- Nem hiszem, hogy egy faluról van itt szó- mondta Draco fájdalmas hangon.

A professzor felkapta a fejét.

- Miből gondolod?- kérdezte kíváncsian.

Draco felemelte a kezét, és egy távoli domb felé intett… aminek a tetején egy várkastély emelkedett. És ami körül jelenleg nagy sürgés-forgás volt.

- Gyerünk- intett a tanár, és siető lépésekkel elindult annak irányába.

- Professzor?- nézett utána ijedten Draco.

Egy ideig zavarodottan nézett körbe, s kétségbeesetten állapította meg, hogy kiverte a veríték. Itt valami nagyon nem volt rendben, és az, hogy a férfi egyenesen arra rohan… szinte a vesztébe…

A háta mögött egy ág reccsenése hallatszott, ő elfojtott egy sikítást, és rögtön a professzor után rohant. Úgy szedte a lábait, mintha egy tömeggyilkos kergetné.

A tanár már majdnem a falu szélén volt, mikor utolérte őt. Draco lassított a tempón, és gyanakodva figyelte a szeme sarkából a környéket. Egyetlen lélek sem volt az utcákon, akitől útbaigazítást kérhettek volna.

Közben a tanár letért az úton, és elindult a látott várkastély felé. Úgy tűnt, mintha az egész falu… vagy város ott lett volna.

Majdnem fél órás, repülőgépet meghazudtoló „séta” után mindketten megpillantották az első visszatérő emberek sziluettjeit.

A legtöbben gyalog jöttek… és Draco elkerekedett szemmel nézte a kinézetüket. Egytől egyig középkorinak tűnő ruhákba voltak felöltözve. És egyikük sem tűnt valami gazdagnak.

Néhány szakadt, rongyos, mocskos ruhába öltözött maszatos fiú egy szekér után rohant, majd mikor utolérték, felpattantak rá.

Draco ekkorra már olyan szorosan fogta professzora karját, hogy az felszisszent, mire egy közelben levő alak felkapta a fejét.

Draco a tanár szájára tette a kezét, nehogy idő előtt elárulja ottlétüket, majd a pillantásával egy új búvóhelyet kezdett keresni.

Aztán meglátott egy olyan fatörzset, ami néhány percig elég lesz… éppen csak addig, míg megbeszélik a teendőket.

Még egyszer körbenézett veszély után kutatva, aztán magával húzta a professzort.

- Mit akar tenni?- suttogta, mikor végre „elbújtak”. – Mi történt egyáltalán? Hol vagyunk? Mert ha a gyanúm beigazolódik, akkor…

-… akkor egy még nagyobb felfedezést tettünk, mint arra számítottunk- fejezte be a mondatot a professzor, s szemeiben látszott, hogy már eldöntötte a következő lépését. Sőt, még az azutáni néhányat is.

- Nem állíthatunk csak így be oda. Azt sem tudjuk, milyen évet írunk- mondta pánikolva Draco. – Te jó ég… hogy fogunk így hazajutni? Ezek a… a… parasztok még elégetnek minket máglyán, ha megtalálnak. Nem engedhetjük meg, hogy megtaláljanak!

A tanár felhorkantott, majd végignézett Dracón.

- Tudod, azt hittem, neked több eszed van, mint a többieknek, Draco- mondta kissé csalódottan. – Ha azt hiszed, hogy nem tudják már, hogy itt vagyunk, nagyon tévedsz. Csak nézz magadra. Aztán nézz körül.

Draco így is tett, aztán fáradtan összecsukta a szemeit, és felsóhajtott.

- Azt hiszem, nem volt a legjobb ötlet a világoszöld…- suttogta.

A professzor ismét felhorkantott.

- Az nem kifejezés. Még az éjszakában is vakít az a szín, nemhogy nappal. Fogalmam sincs, minek öltöznek ilyesmibe manapság a fiatalok… Mondhatom, hogy e mellett a maskara mellett meg a te híres – itt gúnyosan elhúzta a száját- búvóhelyed mellett, körülbelül olyan látványt nyújthatunk, mint egy nagyvárosban megijesztett strucc. Úgyhogy én azt mondom, ne húzzuk tovább az időt, mert csak még nagyobb gyanúba keveredünk, és indulás. Talán még a mi oldalunkra fordíthatjuk a dolgokat.

- De…- próbált ellenkezni a fiú.

- Semmi de- zárta le a beszélgetést a tanár. - Gyere utánam, és hagyd rám a beszédet.

Ezzel megfordult, és néhány hosszú lépéssel maga mögött hagyta a „rejtekhelyet”.

Draco elkerekedett szemmel, és kapkodó lélegzettel nézte, amint a professzor kilép a kitaposott ösvényre, ami az épülethez vezet.

Draco megpróbált úrrá lenni félelmén, aztán mikor kissé lecsitult a légzése, követte. Igyekezett elrejteni az izgatottságát. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjenek annyira az ujjai, de sajnos ez sem segített túl sokat.

Szó nélkül lépkedtek egymás mellett az úton. Néhányan utánuk fordultak, s akik útjukat keresztezték volna megálltak, és elengedték őket. Voltak olyanok is, akik mély meghajlást mutattak be. Draco csodálkozva nézte professzora arcán az elégedett mosolyt.

Ahhoz képest, hogy valószínűleg egy középkori városba kerültek, ahonnan nincs visszatérés, és ahol bármelyik percben a vesztükbe rohanhatnak, a professzor elég… jókedvűnek tűnt. És ezt nem értette. Hogy lehet az, hogy egy állandóan morgós tanár egy ilyen esemény után derűs? Hiszen szinte semmit nem tudnak erről a korról… még azt sem tudhatták, milyen században vannak. Idegen helyen, ismeretlen emberek között, a kilátástalan lehetőségek között...

Mondjuk, ha tudták volna, hogy juthatnak ezután haza… talán még ő is elégedett lett volna. Hiszen remek felfedezést tettek. Nem csak a térben, időben is utaztak.

Erre a gondolatra furcsa izgalom kerítette hatalmába.

A múltban vannak. Időben utaztak. Feltalálták a módját, hogy visszamenjenek a múltba… ki volt az a tudós, aki ehhez egyáltalán közel került? És főleg: melyik 20 éves asszisztens volt az, aki részt vehetett ebben?

Végül megnyugodott. Végül is… a huszadik században éltek… a huszonegyedik határán. Csak túljárhatnak egy középkori banda eszén, ha úgy hozza a sors…

A gondolatait megszakította, hogy megékeztek a kastély bejáratához, ahonnan éppen egy körülbelül vele egyidős fiút kísért ki két marcona alak.

Mellette a professzor megtorpant, így ő is. A fiatal fiú kíváncsian nézett rájuk, az őrei pedig szorosan mellette álltak, s gyanakodva méregették a két idegent. Végignéztek nemcsak a ruhájukon, de a különös arcvonásaikon is.

- Legyetek üdvözölve otthonunkban, jó urak- köszöntötte őket kissé furcsa hangsúllyal.

A professzor tisztelettudóan meghajolt, s közben diszkréten belekönyökölt Draco oldalába, hogy ő is kövesse példáját.

Draco meg is tette, s szeme sarkából figyelte mentora minden mozdulatát, készen arra, hogy kövesse példáját.

- Köszönjük szíves fogadtatásukat- válaszolt a professzor.

A fiú kissé összezavarodva nézett rájuk, mint aki valami csodabogarakat lát éppen. Draco valószínűnek tartotta, hogy nem ez a tradicionális köszönés errefelé. Kissé felgyorsult a szívverése, s remélte, nem fogják azonnal kínok kínjával kivégezni őket.

- Kövessetek- mondta végül a fiú, majd hátat fordított nekik, s elindult egy kis terem felé. – Az apám néhány nap múlva hazatér. Míg távol van, én helyettesítem- magyarázta, miután intett őreinek, hogy csukják be az ajtót. – Tehát, uraim, bármily fontos ügyben jöttek, be kell érniük velem, ha viszont nem sietnek, nyugodtan megvárhatják az apámat. Megtudhatnám esetleg a neveiket?

- Természetesen- bólintott a professzor. – A nevem Perselus. Perselus Piton. Ő pedig- mutatott Draco felé – Draco Malfoy. A tanoncom.

A fiúnak felcsillant a szeme.

- Tanonc? Tehát ön valamiféle tudós?- kérdezte izgatottan, és közelebb lépett az idegenekhez.

- Mondhatni- bólintott Perselus könnyedén.

- Furcsán beszélsz, tudós- mutatott rá a fiú. – Messziről jöttél?

Perselus bólintott egyet.

- Mondhatni így is- válaszolt.

- És mi szél hozott errefelé?- kíváncsiskodott a másik.

- Tudásvágy- mondta Perselus.

Még csak hazudnia sem kellett, hiszen tényleg ez volt, ami ehhez a kis „utazáshoz” hozzájárult.

- Megértem- nézett rá csillogó szemekkel.

Perselus végignézett rajta, majd felvonta a szemöldökét. Fiatal, jóképű és a fogadtatásból ítélve valami nemesi származású lehetett. Nem találta valószínűnek, hogy megértené az ilyesmit.

Draco, aki mindeddig némán állt mellette, tanácstalanul megvakarta a fejét, s ezzel magára vonta a fiú figyelmét.

- Jól bánik veled a tanítód?- kérdezte tőle.

Dracónak elkerekedtek a szemei, majd diszkréten Perselusra nézett. A fiú ezt is rögtön észrevette.

- Parancsold meg neki, hogy az igazat mondja- fordult Perselus felé, s közben intett egyik testőrének, aki kisétált a szobából.

Perselus néhány másodperc alatt átgondolta a következő lépését, aztán előrelépett egyet, és ismét meghajolt.

- Uram, sajnálom, de ezt nem tehetem meg. A tanoncomnak ugyanolyan szabad akarata van, mint nekem.

A fiú testőre visszatért, nyomában néhány szolgával. Elfoglalta a helyét az ajtónál, s közben a szolgák elhelyezték a teremben levő egyetlen kis asztalnál a gyümölcsökkel teli tálakat, és kéthordónyi bort.

- Ez…- tátotta el a száját a fiú, aztán hirtelen összehúzta a szemöldökét. – Én ilyet még soha…

A szobában érezhetően hidegebb lett, ahogy Draco meghallotta a fiú felháborodottságát. Éppen nyitotta volna a száját, hogy megmentse, ami még menthető, mikor a másik arcán bárgyú mosoly jelent meg, s szemei elhomályosodtak egy pillanatig. Draco értetlenül nézett előbb rá, majd Perselusra. A professzor meghúzta a vállát, ezzel jelezve, hogy ő sem tudja, mi történik.

A fiú megrázta a fejét, s szemei újra fókuszáltak, azonban a mosoly nem tűnt el az arcáról. Néhány lépéssel az asztalnál termett, megfogta a két boros hordót, s a vendégek kezébe nyomta. Ezután felkapott egy almát, és jóízűen beleharapott.

- Nagyon messziről érkeztetek- jelentette ki miután lenyelte a jókora falatot. – Meséljetek arról a helyről.

Kényelmesen elhelyezkedett egy székben úgy, hogy kissé lecsúszott rajta, keresztbe tette lábait, a bal kezét a karfára tette, s megtámasztotta vele az állát. Még egyet harapott az almából, aztán türelmetlenül intett, hogy fogjanak hozzá a meséléshez.

Az ajtó kitárult, s egy magas, vöröshajú férfi lépett be rajta. Az oldalán egy óriási kard volt, a vállához pedig egy földig érő, barna köpenyt illesztettek. Fekete csizmája majdnem térdig ért, és vastag porréteg borította. Egyik kesztyűs kezét a kard markolatára tette, a másikat ökölbe szorította, majd a mellkasára helyezte és meghajolt.

- Igen, William? – nézett rá a fiú, jól láthatóan kissé idegesen.

- Uram, üzenetet hoztam őlordságától.

A fiú felült a székében.

- Add át az üzenetet, aztán hagyj magunkra – mondta hidegen.

- Őlordsága hamarabb érkezik, mint várható volt. Már holnap hajnalban itt lesz- válaszolt a férfi, majd ismét meghajolt és távozott.

A fiú elhúzta a száját, s egy pillanatig összeszorította a szemét, mintha valami nagyon rossz hírt kapott volna. Lassan felállt a székből, és Perselusék felé fordult.

- Elnézéseteket kérem. Holnap folytathatjuk ezt a beszélgetést. Addig is kérjetek bármit a szolgáinktól. Enni és innivaló vár benneteket a szobátokban. Pihenjétek ki az út fáradalmait.

Intett egyik szolgának, aki előrelépett, és meghajolt a fiú előtt.

- Vezesd őket a szobájukba- parancsolta, mire az ismét meghajolt.

- Ez elég fárasztó lehet- suttogta Draco Perselus fülébe. – Minek ennyi hajlongás?

A fiú közben hátrafordult és érdeklődve figyelte az eseményeket.

- Nem engedsz meg túl sokat a tanoncodnak?- kérdezte, mikor Draco elhúzódott.

Perselus értetlenül nézett a fiúra, aki elgondolkodva bámult vissza rá. Perselus felhúzta a szemöldökét, mire a fiú elpirult.

- Érdekes hely lehet, ahonnan jöttök- mondta végül. – Furcsa szokásaitok vannak.

Bemutatott ő is egy meghajlást, majd kilépett az ajtón.

- Hát ez meg mi a fene volt, professzor?- kérdezte tátott szájjal Draco.