51. fejezet – Nemes gesztusok

Albus még mindig rá várt a kandalló előtt, mikor visszatért a hálószobából. Becsukta az ajtót maga mögött, hogy ne zavarják Harryt. Miközben a kanapé felé lépdelt, látta az igazgató arcán a szomorú, befelé forduló kifejezést.

- Ezek Odin bizalmasai, igaz? – kérdezte Perselus, miközben leült, s várta, hogy félelmei a hollók iránt igazolást nyerjenek.

Albus bólintott.
- Igen, most már biztos vagyok benne. Azt hiszem, ők hozzák neki ezeket az álmokat. Valamit próbálnak megmutatni neki, vagy megtanítani.

- És a város? Gondolod, hogy szó szerint kell érteni? – kérdezte Perselus. – Valamelyik város, amit Voldemort elpusztít?

- Nem tudom – rázta meg a fejét az igazgató. – Érdekesnek találom, hogy nem voltak jelek a testeken. Még Voldemort sem képes arra, hogy a halálos átkot egy egész városnyi emberen használja.

- Akkor méreg – találgatott Perselus. – Vagy egy biológiai hatóanyag.

- Talán – vonta meg a vállát az igazgató. – Nem lenne ironikus, ha mindezek után Voldemort valamilyen mugli eszközt használna, hogy ennyi embert megöljön?

- Albus, az a házimanó, amelyik Harryt imádja, Dobby, mondott valami furcsát, mikor korábban a forró csokit hozta – Perselus látta, hogy az idős varázsló

teljes figyelmét élvezi. – Voldemortot Ő-Aki-Egyedül-Fog-Maradni-nak nevezte.

Albus bólintott, s nem tűnt meglepettnek a hírtől.

- Igen – értett egyet. – Már így nevezik pár hónapja, de nem tudják, miért. Hosszasan kikérdeztem őket, mikor először észrevettem a változást, de úgy tűnik, egyikük sem tudja, mit jelenthet. Így nevezték Grindelwaldot is. Akkor sem tudták, mit jelentett.

Perselus érezte, hogy kényelmetlen remegés fut végig rajta.

- Soha nem olvastam ilyesmiről a történelemkönyvekben.

Egy halvány mosoly jelent meg az idős férfi ajkán, szemei pedig csillogtak a szemüvege mögött.
- Nem lep meg – értett egyet. – Nagyon kevés ember ül le, hogy hosszasan elbeszélgessen a házimanókkal, és még kevesebben gondolnak arra, hogy leírják a bölcs szavaikat.

- Bölcs szavaikat?

- Ők nem úgy gondolkoznak, mint mi, Perselus – magyarázta Albus. – A manóknak megvannak a saját hitregéik és legendáik, de gyakran mellőzik őket, mert kevesebbnek tartják őket, mint az embereket. Nézd a kentaurokat: sokkal magasabb intelligenciájuk van, mint nekünk, és mégis úgy tartják, hogy alattunk állnak, mert azt választották, hogy a vadonban élnek. Úgy találtam, hogy a házimanók gyakran olyan dolgokat tudnak, amiket a varázslók nem. Csak hiányzik a képességük, hogy bármit megmagyarázzanak belőle.

- És Grindelwald? – kérdezte Perselus. – Megtudtad valaha, mit jelentett a név?

Albus hátradőlt a székében, és lassan végigsimított a szakállán.
- Grindelwald egy hataloméhes őrült volt, aki az aranyvérűek kiváló voltáról prédikált, és arról, hogy vissza kell térni ehhez a nagysághoz fajirtás által. Ugyanolyan volt, mint az előtte levő ezernyi őrült, ugyanolyan szónoklatokat tartott, s összeszedte a keserű és háborgó embereket. Aztán egy nap valami megváltozott. Valami új őrület kerítette hatalmába – Albus összehúzta a szemét, s Perselus figyelmesen nézte őt. Az igazgató soha nem beszélt azokról a napokról, és az a lehetőség, hogy hallhat valamit a Grindelwaldi háborúról Dumbledore szájából, ritka lehetőség volt. – Azt hitte, hogy van valamilyen nagy titok, ami megadja neki az erőt, hogy uralhassa a világot – folytatta a történetet. – Megszállottjává vált ennek a titoknak. Mindent arra tett fel, hogy megtalálja, és megismerje. Minden más a háttérbe szorult, és elkezdett hibákat elkövetni, ezáltal támadás esetén sebezhetővé vált. Végül a követőit elfogták, megölték, vagy pedig megszöktek, és ő egyedül maradt, hogy szembeszálljon velem.

- Soha nem ismerte meg a titkot? – kérdezte Perselus.

Albus megrázta a fejét.
- Nem, és én sem. Mikor meghalt, bármilyen ismerete is volt róla, az vele együtt halt.

- Úgy gondolod, Voldemort is ezt a titkot keresi most – találgatott Piton. – Hogy talán ez az a titok, amit a hollók Harry fülébe suttogtak.

- Remélem, hogy nem, Perselus – sóhajtott Albus. A kandallóban egy farönk hangosan elpattant, s a lángok fénye megcsillant Dumbledore szemüvegén. – Remélem, csak a fantáziám szüli ezeket a lehetőségeket.

Perselus undorodva felhorkantott ennek a lehetőségnek a valószínűségére.
- Mit kellene tennem, Albus? Hogyan kellene megvédenem őt?

- Hinned kell önmagadban, Perselus – mondta a férfi egyszerűen. – Bízz benne. Legyen hited abban, hogy a dolgok elrendeződnek.

Perselus megrázta a fejét, a kétségbeesés végigmosott rajta.
- Én nem vagyok olyan, mint te, Albus. Én a világot nem rózsaszínű szemüvegen keresztül látom. Én nem tudok hinni a lehetetlenben.

Albus erre lágyan felnevetett.
- Ó nem hiszem, hogy te és én annyira különbözőek lennénk, Perselus. Nem vagyok mindentudó. Én is eltévedtem már egyszer vagy kétszer – furcsa csillogással a szemében hirtelen elmosolyodott. – Te nem voltál itt tavaly, mikor Voldemort támadott. Őszintén azt hittem azon a napon, hogy el fogunk bukni, hogy meg fogok halni.

A bájitalmester döbbenten nézett az idős férfira. Soha nem hallotta még, hogy Albus ilyesmit mondott volna. A pesszimizmus távol állt a természetétől.

Albus csak vállat vont és gyengéden rámosolygott.
- Azon a napon úgy indultam harcolni, hogy azt vártam, meghalok. Mindannyian így mentünk; a tanárok, az aurorok, a rendtagok, akik eljöttek az utolsó támadásra. Én erős vagyok, Perselus, de úgy, hogy Odin Szeme a kezében volt, nem hiszem, hogy meg tudtam volna állítani akkor sem, ha több száz lett volna belőlem. Elvesztettem a hitet, elvesztettem a reményt. Aztán Harry Potter, egy kviddicsseprűn repülve mindannyiunkat megmentett – elvigyorodott az emlékre. – Furcsának tartom, hogy erre a nagy, végső csatára nem gondolhatunk másképp, mint egy közjátékra valami nagyobb dologban. Csak most látjuk, hogy Harry bátor tettének olyan utóhatásai vannak, amik ezeknek a hollóknak a feltűnésével kezdtek előtérbe kerülni. De mindezek az események visszaadták a hitemet, és nem veszíthetem el a reményt azon sötétség ellenére sem, amit a horizonton látok.

Albus a tűzbe nézett, ősinek, de erősnek tűnt. Perselus a szavaitól sokkolva bámult rá.
- Valami borzalmas jön, Perselus – mondta az idős ember lágyan. – Érzem. Mindegyik lény tudja, hogy jön: a manók, a kentaurok, a koboldok, az óriások. A világ meg fog változni. És mégis, mindennek ellenére, hiszem, hogy fennmaradunk – az igazgató megfordult és Perselusra mosolygott. – Szerelmes vagy belé, nem igaz? – kérdezte, teljesen meglepve ezzel a fiatalabb varázslót.

Perselus érezte, hogy egész teste felforrósodik. Albus már kérdezett valami hasonlót, mikor Harry megsebesült Roxmortsban. Akkor gyorsan kikerülte a témát.
- Én… én – küzdött, hogy a fejében levő káoszt megértse. A szerelem nem létezett a szótárában; nem olyasmi volt, ami az életébe tartozott. A vágyat be tudta vallani… de szerelem? – Nem tudom.

- Hát, mikor rájössz, megfontolhatnád, hogy elmondod neki – gúnyolódott az igazgató, miközben felállt. – A szerelem furcsa dolgot művel az emberekkel, főleg a griffendélesekkel. Ebből többet el tudnánk viselni a világban – megveregette Perselus vállát, aztán kisétált az ajtón, s engedte, hogy a portré bezáródjon mögötte.

Harry néhány nappal később éppen elhagyta a Nagytermet Ronnal és Hermionéval, mikor meglátott egy Zordót a kastély egyik sötét sarkában lopakodni. Bocsánatot kért a barátaitól, s a sötét alak felé sietett, követte őt néhány használaton kívüli folyósón keresztül egy sötét, poros, öreg raktárba, ahol a keresztapja már emberi alakban várt rá.

Harry aggódva és idegesen, de ugyanakkor boldogan, hogy láthatja a férfit, karolta át Siriust, és szorosan magához vonta. Az idegesség egy része eltűnt, mikor az idősebb varázsló visszaölelte.
- Nem kéne itt lenned – mondta a fiú neki, mikor végre elengedte. – Nem biztonságos.

- Látnom kellett Holdsápot – magyarázta Sirius. A sötét árny a szeme alatt és az aggódó arckifejezés beszélt helyette. Harry tudhatta volna, hogy soha nem maradna távol. – Ma van holdtölte.

- Nem fog átváltozni – mondta neki keresztfia. – Az Élő Halál Eszencia mindent lefagyaszt. Azt sem fogja tudni, hogy ott vagy. – Mióta Remusnak beadták a bájitalt, utána olvasott, és tudta, hogy még a telihold erejének sem lenne hatása a vérfarkason. Amíg be nem adják neki az ellenszérumot, semmi nem fog hatni rá.

- Nem érdekel – rázta meg Sirius a fejét. – Csak látni akarom. Vigyél hozzá. Kérlek, Harry!

A fiatal griffendéles felsóhajtott, de megadóan bólintott.
- Találkozunk Hisztis Myrtle mosdójában. Megyek, hozok seprűket, és ott találkozunk.

Az animágus ismét átváltozott, miközben főhősünk elsietett a pince irányába, hogy elhozza a seprűket. Megfogta az új seprűt, amit keresztapja vett neki karácsonykor, és a régi Tűzvillámát, hogy a másiknak is legyen valami, amin repülhet. Aztán felkapta a láthatatlanná tevő köpenyt is, elővigyázatosságból, s elindult a második emeleti mosdóba, hogy ott találkozzanak.

Sirius még mindig kutya alakban várt rá, fel-lesétált a kagyló előtt, ami a Kamrába vezető bejáratot rejtette. Nem volt jele Myrtle-nek. Elég furcsa volt, hogy még a szellem is körültekintő volt a Zordó jelenlétében. Tappmancs felkapta a fejét mikor Harry belépett, ismét simán átváltozott emberi alakba. Elvette a seprűt, amit a srác odanyújtott, és hátralépett, míg keresztfia kinyitotta a Kamrát. Egy pillanattal később a páros lefelé csúszott az alattuk levő üregbe.

Harry tudta, hogy a férfi ideges és ki van akadva, miközben az üregben a Kamra ajtaja felé lépdeltek, és azon aggódott, mit tesz majd vele Remus látványa.

- Tényleg megvadult, Harry? – kérdezte Sirius, miközben lábaik alatt ropogtak az állatok aprócska csontjai.

A gyerek csak bólintott.
- Azt mondta, elvesztette az uralmát a farkas fölött, és nem tudja visszaszerezni.

Sirius élesen felé fordult.
- Beszélt veled?

Mikor Harry újból bólintott, halvány mosoly jelent meg a férfi arcán.
- Egy megvadul farkas nem lett volna képes arra, hogy beszéljen hozzád. Holdsáp mindig erősebb volt, mint azt bárki is gondolta volna.

- Azt mondta, mondjam meg neked, hogy sajnálja… – vallotta be a fiatalember. – Hogy sajnálja, hogy megváratott.

Keresztapja arca megfeszült, és a pálcáik halvány fényében a fekete hajú fiú úgy gondolta, látott egy könnycseppet legördülni a férfi arcán.
- Mindig olyan gyorsan hibáztatja magát – megrázta a fejét, szája vékony csíkká. – Ez Narcissa hibája.

- Narcissa? – kérdezte Harry zavarodottan. – Én azt hittem, a házasság Lucius ötlete volt.

De Sirius csak újból megrázta a fejét.
- Lucius lehet, hogy azt gondolja, hogy ez az ő ötlete volt, de garantálom, hogy Narcissa áll e mögött. Ő ültette a fülébe a bogarat. Ő választott ki Draco számára.

- Miért tenne ilyet? – A-Fiú-Aki-Túlélte nem sokat tudott Draco anyjáról, de mindig úgy gondolta, hogy Lucius volt az igazán veszélyes abban a családban.

- Utálja Remust – magyarázta az exgriffendéles. – Meg akar büntetni. Tudja, hogy szeretem.

- Úgy érted, ez inkább arról szólt, hogy Remust bántsák, mintsem megmentsék Dracót? – kérdezte a fiatalember hitetlenkedve.

A férfi csak felsóhajtott.
– A családom nagyon sötét, Harry. Soha semmi jó nem származott a Black Házból.

- Kivéve téged – mondta neki keresztfia.

Fájdalom égett Tapmancs szemében.
- A teljes felnőtt életemet Azkabanban töltöttem, Harry. Kudarcot vallottam a szüleiddel, és most megőrjítettem a legjobb barátom. Még egy rendes otthont sem nyújthatok neked. Perselus Pitonnak kellett átvennie a helyem.

Harry megfogta Sirius karját, elborzadva, hogy ilyen szavakat hall szeretett keresztapjától.
- Szeretlek – mondta a Siriusnak. – És Remus is. Nem a te hibád volt.

Sirius felemelte egyik kezét, hogy szeretettel megsimogassa keresztfia haját. Bólintott egyet, mintha elfogadná a szavait, de még mindig szomorúság csillogott kék szemében.
- Te mindig visszakormányozol azokról a sötét helyekről, ahová az elmém vándorol, Harry – sóhajtott. – Ennek az én feladatomnak kellene lennie. Fél kézzel átölelte pótfiát, és folytatták útjukat le a folyosón.

- Miért utálja Narcissa Remust? – kérdezte griffendéles üdvöskénk, miközben tovább sétáltak.

Sirius mélyet sóhajtott.
- Szerelmes volt belém.

Harry meglepődve nézett fel rá.
- Azt hittem, az unokatestvéred. Nem együtt neveltek titeket, mint a testvéreket?

Fájdalmas kifejezés suhant végig a Tekergő arcán.
- A Blackek mindig is be voltak csavarodva kissé – vallotta be. Megrázta a fejét, mintha valami rossz emléket kellene elűznie. – Sok emberrel randiztam, mikor fiatalabb voltam. De már akkor is Remust akartam. Viszont ő soha nem jelezte, hogy érdeklődik irántam, vagy bárki más iránt. Nem tudtam, hogy a vérfarkasok életre szólóan párosodnak. Ha tudtam volna, nem követtem volna el ilyen sok hibát.

- Mi történt Narcissával? – kérdezte a srác.

- Elhatározta, hogy össze akar velem házasodni, és megpróbálta meggyőzni a szüleinket, hogy egyezzenek bele – magyarázta Sirius. – Nemet mondtam neki, mivel akkor a szívem már másé volt. Nem érdekelte.

- A Conscriptusod megengedett volna egy ilyen házasságot? – kérdezte a gyerek kíváncsian.

Tapmancs megvonta a vállát.
- Semmi nem akadályozza meg, hogy az első unokatestvérek összeházasodjanak. De nem lett volna nagyon előnyös házasság. A Blackeknek sok pénzük volt, de mindig többet akartak. És az, ha engem Narcissához adnak, semmit nem hozott volna a családnak. Így meggyőztem őket, hogy adják hozzá Luciushoz. Tudtam, hogy akarja a nőt, és a Malfoyoknak megvolt mindenük, amit egy Black akart egy szövetségtől.

- Nem volt boldog Luciusszal – találgatott Harry.

Sirius megrázta a fejét.
- Megfogadta, hogy egy nap bosszút fog állni rajtam, még akkor is, ha meg kell ölnie a saját fiát ahhoz, hogy ezt megtegye.

Harry elborzadt ezekre a szavakra. Hirtelen elöntötte az együttérzés Draco iránt. Azon gondolkodott, hogy a szőke mardekáros vajon tudja-e, milyen ember az anyja. Mindig úgy gondolta, hogy Lucius volt az igazi szörnyeteg abban a családban, de most elgondolkodott Narcisszán. Miféle anya az ilyen, aki ennyire mély utálatra képes?

Csendesen sétáltak tovább a Kamráig, majd mikor odaértek, Harry párszaszóul szólalt meg, hogy kinyissa az ajtókat. Amint végre megérkeztek Mardekár könyvtárához, a fiatalember hátralépett, előre engedve keresztapját. Mindkettejük szeme a szoba közepén álló ágyra siklott. Remus ugyanolyan volt, mint mikor otthagyták, mozdulatlanul feküdt azon az ágyon, amit McGalagony változtatott át számára. Dumbledore lámpája még mindig lágyan égett mellette, és a melegítő bűbájok távol tartották a hideget a szobától. Mégis, volt valami annyira kísérteties a kamra csendjében, hogy Harry megborzongott a gondolattól, hogy Lupin egyedül fekszik itt lenn. A társaságot csak a táncoló árnyak adták.

Harry az ajtóban várt, miközben Szipák átsétált a szobán kedveséhez. Látta a fájdalmat keresztapja jóképű arcán, miközben leült az ágyra, és kinyúlt, hogy megérintse a férfi mozdulatlan arcát. Felismerte a sokkolt pillantást, ami átvillant Sirius tekintetén. Remus bőre hideg volt, még a vér is, aminek a vénáiban kellett volna folynia, mozdulatlan állapotban ácsorgott a bájital erejétől.

- Jól van – biztosította az egykori Tekergőt. – Csak a bájital. Mozdulatlanná fagyasztotta.

A másik megértően bólintott. Valószínű volt, hogy talán jobban ismeri a bájital hatásait, mint ő. Végül is a férfi valaha auror volt. De mégis, a sokk, hogy egy szeretted ilyen állapotban van, elsöprő volt.

- Az én szegény Holdsápom – hallotta Sirius suttogását. – Annyira szégyellhette magát.

- Szégyellte? – kérdezte Harry.

Tapmancs felsóhajtott.
- Mindig büszke volt az önkontrolljára. Már akkor is, mikor még csak gyerekek voltunk, vigyázott rá, hogy soha ne legyen dühös, hogy soha ne veszítse el az uralmát az érzelmei felett. A telihold mindig elrabolta tőle minden önuralmát, így mindent beleadott, hogy a hónap többi részében szorosabban tudja fogni. Kevés dolog volt, amit jobban megvetett, mint azokat a vérfarkasokat, akik csak feladták, és engedték, hogy megvaduljanak. Kevés dologtól félt jobban, mint hogy ő maga is megvadul – Sirius kinyúlt, és megsimogatta a férfi haját, kisimítva a homlokából egy kósza tincset. Végighúzta ujját a halvány sebhelyeken Remus arcán. – Itt kellett volna maradnom vele – folytatta. – Mellette kellett volna lennem, hogy megelőzhessem ezt.

- Aurorok és riporterek voltak mindenütt, Sirius – mondta neki Harry. – Nem maradhattál volna vele. Tudja ezt.

- Nem vettem volna el a Malfoy fiút – esküdött meg Sirius.

Harry erre összehúzta szemöldökét, s bizonytalanul fészkelődött az ajtóban.
- A Conscriptusod nem kényszerített volna rá? – vajon rosszul értették volna? – gondolkodott el.

A férfi csak vállat vont.
- Még mindig elutasíthattam volna.

- Akkor Lucius elvette volna tőled a Családfői rangot, és Bellatrix vérmágiát használt volna rajtad, hogy megöljön.

Sirius felnézett, kék szemei gyakorlatilag csillogtak a halvány fényben. Az arckifejezése olyan vad volt, hogy Harry elgondolkodott, ezúttal nem keresztapja vadult-e meg.
- Erős vagyok, Harry – mondta. – Úgy értem, a varázserőm. Nagyon erős. Leküzdhettem volna a vérmágiát.

Harry visszaemlékezett azokra a cikkekre harmadéves korából, amiket a Prófétában olvasott Sirius Blackről, a rettegett gyilkosról. Az emberek félelemmel telin suttogtak róla, s azt mondták, ő a legerősebb Voldemort szolgái közül. Azt hitték, tucatnyi embert tud megölni egyedül, egyetlen bűbájjal. Miután megismerte a varázsvilágban szétoszló erő méretét, kezdte megérteni, mit értettek az emberek azon, mikor erős varázslókról beszéltek.

- Perselus arra utalt, hogy a vérmágia nagyon erős – válaszolta keresztfia. – Le tudtad volna győzni?

- Nem tudom – vallotta be pótapja, bár a tűz nem hagyta el a szemeit. – De megpróbálhattam volna. Mindent megtennék Remusért, még meg is halnék.

Griffendéles bátorság… ezt mindannyian magukban hordozták. Harry kezdte megérteni, miért zavarhatta ez ennyire Perselust.

- Abbahagyhatnánk a halálról való vitatkozást, helyette egyezzünk meg abban, hogy inkább egymásért fogunk élni – mondta a fiatalember elkeseredetten.

Szavai meglepték Siriust, és egy hosszú pillanatig bámult a gyerekre a szobán keresztül, majd egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Most úgy beszéltél, mint az anyád – nevetett lágyan. – Ő is utálta hallani, ha James ilyesmiről beszélt. – Egy sóvárgó kifejezés lemosta arcáról a mosolyt. – Gyakran gondolkodtam el azon, hogy nem lát-e néha a jövőbe – rámosolygott keresztfiára, hangulata élénknek tűnt. – A kis hercegének szokott hívni, és most a Winter Lands királya vagy.

Harry felmordult a szavaira.
- Ó, Merlinre, ne hívj így – ellenkezett. – Nem jelent semmit. Eleget ugrat a többi diák. Lavender Brown megpróbálta meggyőzni az összes lányt, hogy meghajoljanak, mikor meglátnak, bár Ginny és Hermione megmagyarázta, hogy ennek több köze van ahhoz, hogy a meghajlás kivillantja a lábukat.

Sirius erre felnevetett, ami furcsán hangzott a zord szobában.
- Akkor nyilvánvalóan nem csinálják rendesen. Egy rendes meghajlás nem kéne kivillantsa a lábat.

- Nagyon rövid a szoknyájuk – mondta Harry egyszerűen, a lányok által előnyben részesített iskolai uniformisra gondolva. Persze most mindannyiuk eltakarta lábait vastag téli harisnyákkal, de a formája még mindig elég jól látható volt, ha a bőr nem is.

Keresztapja kuncogott, aztán megint elgondolkodott.
- Így hívnak, ugye tudod?

- Hogy?

- „Winter Lands királya” – magyarázta a férfi – Brand embereinek úgy tűnik, tetszik a gondolat. Még a Lordok is megbarátkoztak a gondolattal. Abbahagyták a félelemmel teli suttogást Tudodkiről, és nyíltan kezdtek beszélni a királyukról. Úgy tűnik, visszaadtad nekik a bátorságukat.

Harry nem volt biztos benne, miként válaszoljon erre.
- Nem akarok senkinek a királya lenni, Sirius. Nem akarok erőt. Nem akarok belekeveredni a politikába, vagy a minisztérium ügyeibe.

- Tudom, Harry – felelte a másik lágyan. – Amíg ott voltam, a segítségemet kérték, hogy visszafoglalják a farmjaikat. Miközben a dementorok egyre többen lettek, ott kellett hagyniuk a gazdaságaikat. Az évek során hozzászoktak, hogy a mugli világból vásárolják az ételt, és ezt mindannyian utálták. Most elhatározták, hogy mikor jön a tavasz, minden termést visszaültetnek, és ismét önállóan élnek majd. Így visszatérnek a farmjaikhoz, és elűzik a grendlingeket, amik elfoglalták azokat. Megkértek hogy segítsek nekik küzdeni. Az emberek egyfolytában odajöttek hozzám, és megkérdezték, hogy helyeselnéd-e az eredményeiket, hogy büszke lennél-e arra, amit próbálnak tenni.

Az ifjú griffendéles megremegett a szavaira, s azon kapta magát, hogy csordultig telik olyan gondolatokkal, hogy van bárki is, akit érdekelne, hogy ő, Harry, egy tizenéves varázslótanonc büszke-e rá.

- Nem hiszem, hogy érdekli őket a politika, vagy a törvények és rendeletek, Harry – folytatta Tapmancs. – Azt hiszem, csak tudni akarják, hogy a fiú, aki megmentette őket, büszke-e arra, hogy így tettek.

- Nem egyedül mentettem meg őket, Sirius – emlékeztette a fiú, érzelmekkel teli hangon. – Magukat mentették meg.

- Á, de hát nem érted, Harry? – mosolygott Sirius. – Pontosan ezt várják el egy királytól. Hogy lelkesítse az embereket, hogy megmentsék önmagukat.

Keresztfiának erre nem volt válasza. Csak kényelmetlenül fészkelődött az ajtóban, szavak nélkül.

- Nem gond, ha átváltoztatok pár dolgot? – kérdezte a férfi hirtelen, s hangulata ismét megváltozott, majdnem játékossá vált.

- Miért zavarna? – kérdezte zavartan a másik.

- A te kamrád – emlékeztette keresztapja.

- Mardekár kamrája – javította ki Harry.

De Sirius csak elutasítóan vállat vont, mintha ez nem lett volna fontos.
- Most már a tied.

- Nyugodtan – mondta neki a fiú, mert nem akart vitát erről.

Sirius leugrott az ágyról és elkezdett a kabátzsebében kutatni. Előhúzott egy marék knútot és sarlót a pálcájával együtt. Miközben figyelte, a férfi elkezdte átváltoztatni az érméket különböző bútorokká, plüss székektől kezdve szőnyegekig és falikárpitokig. Úgy tűnt, elhatározta, hogy világos, vidám színekkel díszíti ki a szobát, hogy hasonlítson a Griffendél klubhelyiségére.

Hirtelen azon kapta magát, hogy Szipák mágiáját elemzi. Élete legnagyobb részében Dumbledore-t és McGalagonyt látta átváltoztatást végrehajtani. Úgy tűnt, mindketten képesek bármit átváltoztatni, még azt is meg tudták tenni, hogy szó szerint a levegőből húzzanak elő dolgokat. McGalagony megmagyarázta, hogy valójában pontosan ezt csinálják; magát a levegőmolekulákat változtatják át valami mássá. Ez volt az egyik legnehezebb formája a mágiának, amit el lehetett sajátítani.

Ami Harryt illette, ő csak átlagos volt az ilyen átváltoztatásokban. Hermione biztosan sokkal fölülmúlta az ő képességeit, és mindig is felül fogja múlni, bármennyit gyakorol is. Most, Siriust nézve látta, hogy a férfi nem hencegett, mikor azt mondta, hogy erős. Bár a falikárpitja kissé idomtalan volt és a szőnyegének elég visszataszító színe volt – inkább narancssárga, mint piros –, úgy tűnt, mindezt könnyedén hajtja végre.

Gondolatai egyik pillanatról a másikra új irányt vettek, és Mardekár jegyzetein kezdett el töprengeni, azon, hogy egy másik varázsló mágiáját is érezni lehet. Ösztönösen próbált meg az elméjével kinyúlni, hogy megérezze Sirius mágiáját a levegőben.

Szinte azonnal megérezte, egy vibráló energia, világosan pulzáló inspiráció és élet- robbanások formájában. Igaz, volt valami majdnem mániákus benne, mikor Harry megérezte, hogy Sirius megpróbálta elvonni figyelmét a mozdulatlanul fekvő emberről a szoba közepén.

Harry akaratlanul Remus felé fordította figyelmét, és meglepetésére őt is megérezte. Ezúttal nem volt mozgás az energiában. Mozdulatlan volt és szunnyadó, mintha egyszerűen egyetlen szívdobbanásra várna, ami életre kelti. Harry azon elmélkedett, hogy vajon meg tudná-e tenni? Küldhet-e valamennyit a saját energiájából abba a mozdulatlanságba, és kényszeríthetné-e, hogy felébredjen, felgyorsíthatja-e az életet Remus vénáiban?

- Mit? – Sirius hangja kirántotta az elmélkedésből, s Harry megremegett a fejében levő gondolatoktól. Túl sok időt töltött a Kígyó jegyzeteit olvasva, ha azok ilyen őrült ötletre sarkallták.

- Tessék? – kérdezte a keresztapját.

- A szoba – emlékeztette Tapmancs, s körbeintett, hogy megmutassa munkáját. – Gondolod, hogy tetszene neki?

Harry rábámult a Griffendél klubhelyiségének kissé kifakult változatára – látott egy mugli szellentő párnát az egyik széken, egy teljes készlet szivárgó pohárral együtt. A képnek a távoli falon egy gyűlést kellett volna ábrázolnia a Griffendél ház nemeseivel, nem egy csapat kutyát, amint pókereznek. Az egyik kutya meglehetősen hasonlított Tappmancshoz. A fiatalember elmosolyodott – előjött a mindig ügyes tréfamester.
- Elfelejtetted a könyveket – mondta neki. – Remusnak soha nem tetszene egy szoba könyvek nélkül.

- Persze, igazad van, persze – értett egyet Sirius, és még egy knútot dobott a földre, hogy az a falhoz guruljon. Egy pálcaintésével egy óriási könyvespolcot készített, tele könyvekkel. Harry meglepetésében összehúzta a szemöldökét. A könyvek mind azonosak voltak; ugyanolyan alakúak és nagyságúak. Lehúzott egyet a polcról.

- A Kama Sutra? – elmélkedett, s huncut mosollyal nézett keresztapjára.

Sirius csak vállat vont.
- A remény hal meg utoljára!

Mikor Harry kinyitotta a könyvet, észrevette, hogy az oldalak üresek.

- Soha nem voltam képes könyveket varázsolni – vallotta be a férfi. – Csak az alakjukat. Remus bármilyen könyvet elő tud varázsolni, amit valaha elolvasott. Mindig remek volt – egy gyengéd mosoly jelent meg az ajkai körül, ahogy lenézett az alvó férfira.

- Rendben lesz, Sirius – biztosította pótfia. – Mennünk kéne. Későre jár.

- Azt hiszem, ma éjjel itt maradok – mondta neki keresztapja, s közelebb lépett az ágyhoz.

A fiatalember ellenezte a gondolatot. Nem kockáztathatta meg, hogy a Kamra lejáratát nyitva hagyja, főleg, hogy a minisztérium még mindig keresi Remust. De ha bezárná, Sirius nem szabadulhatna ki a Kamrából, ha valami történne.

- Jól leszek – biztosította Sirius, mikor meglátta az arckifejezését. – Visszajöhetsz értem reggel.

- De Sirius, ő nem fog felébredni – érvelt Harry.

- Tudom – bólintott a keresztapja. – De ma éjjel telihold lesz, és megígértem neki, hogy mindig ott leszek vele teliholdkor. Nem fogom megszegni az ígéretem. Már így is túl sok holdtöltét hagytam ki.

Szipák érvelését hallva, tudta, hogy nincs értelme ellenkezni. Megértően bólintott, és szomorúan nézte, ahogy keresztapja ismét kutyává változik. A medve méretű fekete eb felugrott az ágyra, és lefeküdt Remus mellé, szőrös fejét párja hasán nyugtatva.

- Jó éjt, Tappmancs – mondta Harry lágyan, és egyedül hagyta a párost.

Mikor visszatért a szobájába, észrevette, hogy Perselus laboratóriumának ajtaja nyitva van. Normálisan eddigre a kanapéra kellett volna telepednie, hogy a fordításán dolgozzon, míg házastársa a bájitalait készítette. A laboratórium ajtajához lépett, hogy szóljon megérkezett. A férfi el volt foglalva egy kis vasüst tartalmának kavarásával, mikor belépett a szobába. Az egyik oldalon még három üst volt tele különböző folyadékokkal.

- Késtél – állapította meg Piton, bár hangjából hiányzott a gúny, ami néhány hónapja még ott lett volna.

- Sirius eljött a kastélyba – magyarázta Harry. – Levittem a Kamrába, hogy megnézze Remust.

Látta, hogy a bájitalmester erre megmerevedik, s arckifejezése megkeményedik a benne dúló érzelmektől. Nem volt benne biztos, melyik része zavarta: a tény, hogy Sirius ismét a kastélyban van, vagy az, hogy Harry visszament a Kamrába.
- Még mindig itt van?

- A Kamrában maradt – mondta neki a griffendéles. – Remusszal akart maradni. Telihold van ma.

A férfi erre meglepetten nézett fel.
- Az az ember megőrült – magyarázta, és most Harry hallotta a gúnyt a hangjában. – Nem is fogja tudni, hogy ott van. Miért lényeges ebben az esetben, hogy ott legyen vele?

- Griffendéles szentimentalizmus – válaszolta a srác védekezően. – Jók vagyunk a nemes, romantikus gesztusokban. – Perselus undorodva felhorkantott, s megrázta a fejét a gondolatra. A fiú érezte, hogy bosszúság járja át a férfi reakciójára. – Igen, tudom, mit gondolsz az ilyen dolgokról! – csattant fel. – Nem kell kimondanod!

Egy sötét szemöldök emelkedett fel a gúnyos szórakozottságtól.
- Tényleg? – ütötte tovább a vasat a tanár. – Szóval tudod, mire gondolok, nem igaz?

Harry önelégülten rámosolygott, s karba fonta kezeit a mellkasa előtt.
– Kitalálhatom – bólintott, aztán úgy próbált állni, hogy hasonlítson Perseluséhoz, s bár nem volt meg hozzá a rendes magassága, az orra fölött megpróbált lenézni a férfira. Nem tudta utánozni Perselus hangját – kevés embernek volt ilyen hangja –, de mindent beleadott.

- Komolyan, Mr. Potter, az ilyen szentimentalizmust csak a bolondok értékelik. De minthogy olyan kevés különbség van a bolondok és a griffendélesek között, látom már, miért zavarodott össze.

Perselus ajkai felfelé görbültek, sötét szemei jókedvtől csillogtak.
- És te kétségtelenül valami rosszindulatú sértéssel válaszolnál a mardekáros gúnyolódásra, például, hogy nekünk nincs romantika a lelkünkben, és nem ismernénk fel egy nemes gesztust akkor sem, ha megharapna a túlságosan nagy orrunkon.

Harry nem tudta türtőztetni magát. Hangosan felnevetett, képtelenül megtartani az arcán a Perselus-féle tekintetet. A bájitalmester szórakozottan felkapott egy befőttes üvegnyi futóférget és egy nagy kést, s letette a munkaasztal szélére, közel Harryhez.
- Vágd fel azokat a futóférgeket – parancsolta. – Itt van a te nemes, romantikus gesztusod.

- Mardekárosok! – sóhajtott a fiú ellenkezően, de még mindig mosolyogva felvette a kést, és dolgozni kezdett.

AN:

Hát, befejeztem a Halál Ereklyéit, és eléggé meg voltam vele elégedve. Persze, utáltam mindazt a sok halált volt amelyiket jobban, mint a másikat), de tudtam, hogy JKR meg fog ölni embereket, így vártam őket. De nem úgy, mint az 5. és 6. könyvben, ennek a könyvnek volt veleje – a könyv végén a nagy revelációt szépen kiterítette, nyomok voltak végig, és a végeredmény megérte. A legnagyobb zúgolódásom (a sok halálon kívül persze) az volt, hogy végig a történetben furcsa volt a pontozás – de lehet, hogy ez a szerkesztő hibája.

Nem is kell mondani, hogy most már ez a történet TÉNYLEG egy AU. Nem akarok semmit beletenni a 7. könyvből ebbe a történetbe – és ha azon gondolkodtok, Dumbledore utalása ebben a fejezetben a nagy titokra, amit mind Voldemort, mind Grindelwald kerestek, semmi köze a Halál Ereklyéihez.

A következő néhány fejezetben ismét gyorsítok egy kicsi az időn (korábban is megtettem ezt a történetben). Van néhány nagyon fontos terv, ami következni fog – jelenetek, amiket azóta tervezek, hogy elkezdtem írni ezt a történetet. Pár ezekből ’Nagy’, így remélem, hogy mindent sikerül leírnom. Legyetek türelmesek.

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott ez az új fejezet – épp feldolgoztam a Halál Ereklyéit.