50. fejezet – Mily álmok jöhetnek még

Mikor Perselus felajánlotta neki, hogy megtanítja a kard használatára, Harry nem tudta mit várhat. Izgatott volt a kilátás miatt; a gondolat, hogy megtanulhatja a vívás művészetét, griffendéles oldalának egy elsődleges részét vonzotta, amit egyszerűen nem tudott elnyomni. De a lecke több okból is izgalmas volt.

Nem volt benne biztos, miért ajánlotta fel a férfi, hogy megtanítja neki. Nem jellemző Pitonra, hogy feladja szabadidejét valami ilyesmiért. Az, hogy a párja rá áldozná az idejét, sokkal többet jelentett neki, mint azt meg tudta volna magyarázni. Az, hogy ilyen türelmesen tanítja, és ilyen bíztató szavakat mond, hihetetlen volt. Csendes bíztatása olyan melegséggel töltötte el, amit nem tudott megmagyarázni.

Egész életében sokat próbálkozott, hogy megkapja Dursleyék elismerését. Keményen dolgozott az iskolában, hogy jó jegyeket hozzon haza, reménykedve, hogy nagynénje és nagybátyja megnézik a bizonyítványát, és valamiféle büszkeséget mutatnak az elért eredményei miatt. De távolról sem örültek neki, bármiféle sikert az ő részéről utálattal, vagy nyílt ellenségeskedéssel fogadtak. Dursleyék számára a teljesítménye a bizarrságának volt az eredménye, és ezt mindenképpen el kellett nyomni. Végül már nem érdekelte a véleményük.

Vagy legalábbis úgy gondolta, hogy már nem érdekli. Perselus jóváhagyása azonban egy olyan mély fájdalmat csillapított benne, amiről nem is tudta, hogy létezik. És annak ellenére, hogy mennyi időt fognak majd elvenni ezek a leckék, meg az utána sajgó izmai ellenére sem fogja őket feladni, míg maga a bájitalmester azt nem mondja neki, hogy nem akarja tovább folytatni.

A kardforgatás tanulása több volt, mint egyszerű edzés, és egy furcsa bűnös gyönyör égett Harry testében, mikor a dolgok másik oldalára gondolt. Első alkalommal, mikor Perselus átkarolta és megérintette, nem tudta, mit gondoljon. Csak néhány pillanatig tartott, míg rájött, a dolgoknak így kell működnie, hogy a férfinek mozgatnia kellett a testét és testtartását ahhoz, hogy rendesen megtanulhassa a gyakorlatokat. De az állandó érintések, a kezek a bőrén, Perselus erős testének nyomása az övén, mikor közel húzódott hozzá – egek, ezek mind-mind összezavarták az érzékeit. Több, mint négy hónapja volt házas egy férfival, mellette aludt Az utóbbi időben elég intenzív álmai voltak egy arc nélküli férfival, s csak most kezdett el azon gondolkodni, hogy talán meleg.

Hermione azt mondaná, hogy fogalma sincs semmiről, vagy egyszerűen lassú, és egy tökfilkó. De Harry szándékosan elkerülte, hogy ilyesmin gondolkozzon. Még azok után a kínos beszélgetések után is kellemetlenül érezte magát, amiket különböző emberekkel folytatott a szexualitásról. Még mindig emlékezett az éles, bizsergető szerelemre, amit Cho Chang iránt érzett negyedik évében. Többször is ránézett Ginny Weasleyre, és megcsodálta az alakját meg az arcát. Bár nem kedvelte Sinistrát, nem tagadta a fizikai vonzerejét. Ezen túl soha nem gondolkodott túl hosszan vagy erősen azon, hogy milyen irányba vinnék őt a vágyai, de biztosan soha nem fordította gondolatait a férfiak felé.

Igaz, vonzódott Julius Pitonhoz, de ki nem vonzódna, gondolta. Az olyan rosszul sült el, hogy alig vehette számításba. Aztán ott volt az álom – még mindig szégyenkezve elpirult, mikor arra gondolt. Az első erotikus álom, amire emlékszik, és férfialakkal volt kapcsolatos. Valakivel, aki magas és erős, jó felépítésű, ha hinni lehetett az izmoknak. De ez csak egy álom volt, ami könnyen elhessegethető.

Azonban azt, ahogyan érezte magát, mikor Perselus megérintette, nem lehetett könnyen elhessegetni. A forróság, ami fellángolt a testében, az, ahogyan a szíve megugrott, és a mellkasában dörömbölt; ezt nem tudta semmivel magyarázni. Nem értette, miért volt olyan jó érzés egy másik test melege az övén, vagy hogy miért bűvölte el hirtelen annyira a fűszerek illata, ami úgy tűnt, Perselus bőrébe ivódott, vagy hogy hogyan nézhetett ki a sötét haja, amint az arcát keretezte. Vagy hogy miért ugrott egyet a szíve a mellkasában, mikor a normál esetben kegyetlen száj lágy mosolyba görbült?

Az érzés esetlenné, zavarttá, nyugtalanná tette. És mégis, ugyanakkor olyan mohósággal várta azokat a leckéket, hogy az már elsöprő volt. Nem tudta, mit kezdjen a benne dübörgő érzésekkel, de nem akarta őket elfeledni sem.

A következő hét során kialakult a szokásos napirendjük. Harrynek vagy kviddics edzése, vagy vívóleckéi voltak vacsora előtt, aztán esténként, mikor befejezte a házi feladatait, Mardekár könyveinek lefordításán dolgozott, míg Perselus a laboratóriumában Remus bájitalával foglalkozott. Írt Siriusnak, elmondott neki mindent, ami történt, és biztosította, hogy Remus egyelőre biztonságban van. Az újságírók még mindig Roxmortsban mászkáltak, és attól félt, Sirius kockáztatná, hogy felfedezzék, ha saját szemével láthatná Remust. Arra ösztönözte, hogy maradjon távol, és megkérte Dumbledore-t is, írjon neki, ugyanerre kérve keresztapját. Mégis aggódott amiatt, hogy Sirius valami butaságot fog tenni.

Miközben Mardekár könyvein dolgozott, felfigyelt arra, hogy ő és Perselus felvettek még egy szokást. Egy nap elmélyült az olvasásban, a kis bőrkötéses könyv furcsa szavaira összpontosított, mikor rájött, hogy figyelik. Felnézett a kandalló előtti fotelből, ahol dolgozott, s meglátta a férfit, amint lezserül a laboratórium ajtajának dőlt, sötét szemeit feszülten alakjára függesztve. Harry elpirult a pillantása alatt. Ez is mindennapossá vált közöttük. Azon szokta kapni a bájitalmestert, hogy furcsa időközönként őt bámulja, és az arckifejezése olyan intenzív és szemlélődő, hogy mindig elpirult zavarában. Esténként, mikor Perselus a bájitalán dolgozott, és olyan pillanatokat talált, mikor várnia kellett, hogy valami megfőjön, vagy lehűljön, gyakran a laboratórium ajtajában állt, Harryt nézve, amint elmélyülten dolgozik.

- Valami gond van, Perselus? – kérdezte, mikor a férfi tovább bámult rá.

Szavai halvány mosolyt csaltak a férfi arcára.- Angolul, kérlek – mondta lágyan.

- Tessék? – kérdezte a fiú zavarodottan. Halványan sziszegő hangot hallott.

Perselus ajkán most még kihangsúlyozottabbá vált a mosoly.
- Nem is veszed észre, hogy csinálod, igaz? – kérdezte.

Harrynek fogalma sem volt, miről beszél. Idegesen végighúzta kezét a haján. Néha megbánta, hogy megjavították a szemét: soha nem volt képes ilyen tisztán látni valakinek a szemében a fény csillogását.
- Mit csinálok, Perselus? – kérdezte. – Miről beszélsz?

- Harry – Perselus szemei fényesen csillogtak. – Párszaszóul beszélsz. Nem értelek.

Harry meglepődve nézett le a könyvre, amit fordított. Néha nehéz volt emlékeznie arra, hogy ez párszanyelv; ugyanúgy nézett ki számára, mint az angol, ugyanúgy hangzott, mint az angol. A képesség, hogy a két nyelv között váltson, halvány és meghatározhatatlan volt. Megpróbált feszülten a szavakra összpontosítani, amit a szájával formált. Kényszerítette magát, hogy minden különböző szó kiejtésére erősen koncentráljon. – Most már jobb? – kérdezte.

Perselus bólintott.
- Sokkal. Tényleg ilyen nehéz, hogy rájöjj a különbségre?

Harry bólintott.
- Számomra angolul hangzik. Angolnak látszik az oldalon – felemelte a papírt, amire a fordítását írta. – Angolul írok, igaz? – Mikor az első könyvet fordította, meg kellett állnia, hogy folyton újra írja az oldalakat, mert azon kapta magát, hogy simán lemásolja őket párszanyelven.

Perselus átsietett a szobán, elvette tőle a papírt, s tanulmányozni kezdte a macskakaparását. Egy mugli ceruzát használt az írásra, hogy ki tudja javítani közben, de a betűi szilárdak és tiszták voltak.
- Igen – biztosította. – Arról, hogy hogyan gyorsítsuk fel a mágiát a tetszhalál állapotában – olvasta hangosan. – Azt hittem, ez egy tanulmány a Fehér Mágiáról, de ez inkább nekromanciának tűnik. – Perselus rosszallóan nézett a Harry előtti könyvre.

- Fehér Mágia – biztosította Harry gyorsan. Többször is átolvasta ezt a fejezetet, mielőtt hozzálátott lefordítani. – Nem azt jelenti, hogy valakit felébresztünk a halálból – amennyire én értem, az Élő Halál Eszenciáról szól, bár nem így hívja. Egy Óegyiptomból származó gyógyító bájitalról beszél, amit Alvó Halálnak nevez. Ez a fejezet arról szól, hogyan lehet valakit felébreszteni, aki ebben az állapotban van.

- Az Élő Halál Eszencia több ezer éve már létezett – vallotta be a mardekárosok vezetője. – De sötét bájitalnak tekintették, mert nem volt gyógymódja. Azok, akiket megmérgeztek vele, örökké aludtak. Az ellenszérumot 1475-ben fedezte fel egy Bájital Mester, akit Marakának hívtak. Azt mondod, hogy Mardekár tudott már ezelőtt egy ellenszérumról?

Harry megrázta a fejét.
- Nem egy ellenszérum, egy bűbáj – magyarázta. – Mardekár azt mondta, hogy lehetséges varázslatot használni, hogy felgyorsítsd valakiben az életet, és felébreszd ebből az állapotból. Vagy egy bizarr erőcsoportosulás kellett hozzá, vagy egy kivételes erejű varázsló, aki a jó időben volt jó helyen, hogy elvégezze a bűbájt – Harry rávigyorgott, hirtelen csintalannak érezte magát. – Azt hiszem, innen jön Hófehérke legendája.

Perselus áthatóan nézett rá, s elismerően bólintott egyet a saját családtörténetének kifigurázására.
- Ha azt akarod mondani, hogy Sirius Black fel tudja ébreszteni Remus Lupint az igaz szerelem csókjával, rosszul leszek.

Harry felnevetett a gondolatra.
- Nem – értett egyet. – Ahogy mondtam, az erőcsoportosulás nagyon valószínűtlen. Ez a fejezet inkább arról beszél, hogyan érezd meg a mágiát – hogyan lehet megérezni egy másik varázsló mágiáját a bőrük alatt, vagy a körülöttük levő levegőben. Mint néha Dumbledore-ral. Tudod, mikor néha dühös lesz, érzed a mágiáját, hogy körülötte vibrál a levegőben. Észrevetted már valaha?

Egy furcsa kifejezés futott át Perselus arcán erre, miközben Harryre nézett.
- Igen – értett végül egyet. – Azt hiszem, egyszer vagy kétszer észrevettem már ilyesmit – visszaadta a papírt a fiúnak, hogy folytathassa a munkát, majd elindult a laboratóriumába.

- Zavar? – kérdezte Harry, mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött. A férfi megállt, és kérdőn pillantott vissza. – Mikor párszaszóul beszélek, zavar?

Az osztálytársai viselkedése után, második évében kissé félénk volt a képessége miatt.

Furcsa mosoly jelent meg Perselus ajkán, és a szemei megcsillantak a tűz fényében.
- Nem – nevetett lágyan, s úgy tűnt, valami szórakoztatja. – Cseppet sem, sőt, egészen kedvelem.

Valami okból kifolyólag érezte, hogy vér ömlik az arcába a kijelentésre. Hálás volt, mikor a bájitalmester visszatért a laborba, és egyedül hagyta őt a könyvével.

Még dolgozott egy ideig, de elálmosodott a kandalló tüzének melegében. Mikor harmadszor, vagy negyedszer ásított, úgy döntött, a kanapé háttámláján nyugtatja egy picit a fejét, hogy egy pillanatig aludjon, mivel még túl korai volt, hogy lefeküdjön, és még dolgozni is akart. Csak egy másodpercet akart pihenni, de mielőtt észrevette volna, a szoba teljesen elhalványult, ahogy a nap eseményei utolérték, és álomba merült.

Szárnyak csapkodására figyelt fel, és meglepetten fordult meg, mikor egy fekete holló szállt le a vállára. Egy hegytetőn állt, ami egy égő városra nézett, és egy második holló repült át az esti égen a feje fölött. A vállán levő madár a fülébe suttogott, arra ösztönözve Harryt, hogy sétáljon le a hegyről, és lépjen be a város romjai közé. Ijedten, de megtette, s egyáltalán nem volt biztos benne, hogy látni akarja, mi áll előtte.

Furcsán tudatosultak benne a földön csillogó vonalak. Minden irányba szétszóródtak, majd eltűntek a messzi távolban, mintha végtelenek lennének. Ezek a vonalak olyanak voltak, mint egy nagy pókháló, ami betakarta a földet; pulzált az élettől, és ő megnyugodott a jelenlététől, mert nem érzett életjelet jönni a város felől.

Nem ismerte fel a várost – lehet, hogy London, gondolta. Biztosan elég nagy volt hozzá. De olyan keveset látott életében Londonból, mivel Dursleyék soha nem vitték sehova. A turisták, akik Angliába jöttek és megálltak, hogy megnézzék a Big Ben-t, valószínűleg többet láttak a városból, mint ő valaha is, és nem volt biztos benne, hogy valamit is felismer, ami felfedné, hol van. A város égett, a horizonton tűz csillogott, és fekete füstöt eresztett a levegőbe.

Rémület töltötte el, miközben megközelítette a külvárost, s egy mugli utcán indult el. Nem volt mozgás előtte – semmi verekedés, vagy ordítás, senki nem próbálta meg kioltani a tüzeket. Miközben közeledett, rájött, miért. Mindenütt testek voltak, amerre csak látott. Férfiak, nők, és gyerekek feküdtek holtan az utcákon, holtan az autókban, amelyek mozdulatlanul álltak a zsúfolt utakon, holtan a házakban, amelyek a végtelenségbe tartottak. Egy Necropolisban volt, a holtak városában. Valami borzasztónak kellett itt történnie, valami nagy gonoszságnak, amit Harry nem tudott megelőzni. A szörnyűsége elsöprő volt, s remegni kezdett, miközben ott állt a csillogó pókhálón, ami úgy tűnt, kigúnyolja a ragyogóan pulzáló élettel. Vajon van egy pók – gondolkodott el rajta –, mindennek a közepén, vagy ő volt a pók, akit körbevesz a halál?

Aztán mozgásra lett figyelmes. Sötét árnyak különültek el a földtől, és felé húzódtak. Csillogó szemű lények, és olyan arcok, melyek mozogtak és változtak úgy, hogy egyik pillanatban hüllő, másikban meg rovarszerűek voltak. De leginkább csak sötétek, árnyak, amelyek megfogták a végtagjait, és elhúzták az égő várostól. Az érintésük tiszta gonoszság volt, lehűtötték a húsát, megfagyasztották vérét az ereiben, miközben küzdött, hogy megszabaduljon tőlük.

Visszavitték őt a hegyre, el a haláltól és a tűztől, ahol a lenyugvó nap halványuló fényében egy öreg tölgyfa csomós részeihez kötötték a testét. Kötelek vágtak a húsába, a fa durva kérge belevájt a bőrébe. Mikor végre ott lógott, mozgásra képtelenül, visszahúzódtak, és felnevettek. Hangjuk megrázta a földet.

- Most már a miénk – mondták neki. – Egyetlen főnix sem támad fel hamvaiból – aztán elmentek, eltűntek a föld árnyaiban, miközben a nap a sötétségbe süllyedt.

Harry egyedül lógott ott a fán, miközben lenézett az égő holtak városára. Érezte, hogy az élet kifolyik a testéből, szomjúság és éhség rágja a belsejét. Vér folyt láthatatlan sebeiből, és érezte, hogy valami meleg hullik a szeméből. A hollók visszatértek, s a fülébe suttogtak, miközben letelepedtek fájának csomós ágaira, s miközben Harry hallgatta őket, kinyitotta a száját, és felordított.

Perselusnak volt néhány felállított üstje a laborban, mindegyik különböző részét tartalmazta a Farkaskór főzetének. Óvatosan kellett szétszednie ezekre a részekre, hogy biztos legyen benne, minden lépésnél biztonságos. Az esély a Farkaskór gyógymódjára megérte a nagy kockázatot, de nem fogja megengedni, hogy ez a kockázat megölje Remus Lupint. Harry miatt, ha nem másért, biztosnak kellett lennie abban, hogy a bájital nem okoz végzetes károsodást.

Ahogyan az már szokásává vált, Harry a nappaliban ült a tűz előtt, s a fordításán foglalatoskodott, míg Perselus a laborban dolgozott. Normális esetben becsukva hagyta volna az ajtót, kizárva mindent, ami zavarhatná. De rájött arra, hogy most már nem tudja ezt megtenni. Nem akarta kizárni Harryt. A fiú nem jött rá, hogy miközben dolgozik a fordításon, magában párszaszóul beszél, kétségtelenül hangosan felolvasva, miközben megfejtette a szavakat. A csendes, csábító sziszegés valami tagadhatatlanul kellemeset tett Perselus testében. Még egy bűnös gyönyör, amit megenged magának, döbbent rá, de nem tudta megállni, hogy kirekessze.

Mikor Harry korábban megkérdezte, hogy érezte-e valaha a mágiát a levegőben Dumbledore körül, majdnem hangosan felnevetett. A fiúnak fogalma sem volt semmiről. Nem tudta, hogy saját mágiája, ahogy idősödött, egyre jobban észrevehetőbbé vált? Perselus kezdett rabja lenni az érzésnek, hogy megérintheti azt a mágiát Harry bőre alatt a kardleckéik közben. Éjszaka volt a legrosszabb, mikor Harry mellette aludt az ágyban, és alig tudta türtőztetni magát, hogy ne húzza a karjai közé. Úgy tűnt, a fiatalember pozitívan válaszol az érintésére; de eddig nem tett semmit, ami jelezhetné Perselusnak, hogy valami többet szeretne tőle.

Egyre többször kapta magát azon, hogy a saját arcvonásait tanulmányozza a fürdőszobai tükörben, miközben reggelente felöltözik, s megpróbál valami kedvezőt találni az arcában, ami tetszene egy fiatal griffendélesnek. Harry vonzónak találta Juliust, és a bőrszínüktől eltekintve Perselus nem hasonlított sokkal több vonásban a testvéréhez. Még a volt szeretői is bevallották neki, hogy a legvonzóbb tulajdonsága a hangja volt. Soha senki nem zengene himnuszokat az arcáról.

Irigyen gondolt a büszke pillantásra Charlie Weasley arcán, mikor reggelente feltűnt reggelizni a Nagyteremben, és az önelégült mosolyra Draco szemeiben minden alkalommal, mikor a vöröshajú férfira pillantott. És azokra az ellenszenves, tizennégy éves hugrabugosokra gondolt, akik elképzelhetetlen dolgokat tettek egymással a Szükség Szobájában – hugrabugosok, Merlin szerelmére!

Legalább – gondolta magában – Sirius Blacknek sem jut több szex, mint neki. Aztán eszébe jutott valami, és összehúzta szemöldökét. Black Winter Landsen volt, körbevéve hálás, házasságra érett fiatal boszorkányokkal, és varázslókkal, akik mohón kimutatták volna elismerésüket. És a farkas féltékenysége nélkül, ami jellemezte Remust, miért ne élvezhette volna a helyzetet, és miért ne fordíthatta volna a maga javára? Az orra alatt morgott idegességében – griffendélesek! Utálta mindegyiket.

Levette az üstöket a tűzről, félretette őket, hogy lehűljenek, miközben felállította a varázsló mikroszkópot, hogy tesztelni tudja mindegyik reakciót, és összehasonlíthassa Mardekár jegyzeteivel. A másik szobából jövő ordítás hangjára szíve gyomrában landolt, s megfogta pálcáját, miközben mindent otthagyott, hogy Harryhez rohanjon.

Gyorsan körbepillantott a nappaliban, de miután ráébredt hogy semmi veszélyes nincs, minden figyelmét Harryre összpontosította. A fiú elaludt, könyvei és ceruzája leestek öléből, s az Álomtalan Álom Elixír nélkül valami rémálom kínozta, ordított, hogy elszabaduljon a sötét vízióktól. Mikor mellé ért, Perselus megfogta Harry vállát, s erőteljesen megrázta.
- Harry! – kiáltotta, remélve, hogy hangja kirángatja Harryt a vízióból. – Ébredj fel!

A fiatalember ijedten riadt fel, szemei kinyíltak. Egy pillantás azokba a félelemmel teli zöld smaragdokba mindent elmondtak, amit tudnia kellett. Úgy vonta a karjába a fiút, ahogy Blacktől látta azon az éjjelen, mikor a könyvtárban rátalált, és ahogy azon az éjszakán, mikor Winter Landsban felébredt az éjszaka közepén. Harry kezeivel megragadta őt, és arcát Perselus mellkasának nyomta. Nem sírt. Kiabált. Mintha dühöt és félelmet próbálna leküzdeni. A férfi, mivel nem tudta, mi mást tehetne, csak szorosan fogta, simogatta a hátát, miközben megpróbált nyugtató szavakat mormolni. Az ő szíve is gyorsan vert, ijedten attól, amit a fiú éppen láthatott. Kétsége sem volt afelől, hogy látomások kísértik, nem egyszerű álmok. Albus reakciója a hollókkal való történetre alátámasztotta mindezeket.

Harry végül megnyugodott, abbahagyta a kiabálást, de nem engedte el Perselust. Inkább csak egyszerűen úgy fordította a fejét, hogy a füle a tanár mellkasának nyomódott, így hallgatva a szívverését. Majdnem katatónikus volt, hasonlóan ahhoz az éjszakához Black karjaiban, és Perselus nem akarta megzavarni, még azért sem, hogy megtudja azt, amit látott.

Felemelte a pálcáját, és megidézett egy házimanót. Mint mindig, Dobby válaszolt a hívásra; mióta elvette Harryt, Dobby csak nekik szolgált, úgy látszott, nem akarja senkinek megadni ezt a kiváltságot. A kis manó aggodalmában a kezeit tördelte, mikor meglátta, milyen állapotban van Harry.

- Harrynek volt egy rossz álma – mondta a manónak. – Menj, kérd meg Dumbledore-t, hogy jöjjön le ide.

A kis manó bólintott, aztán egy pillanattal később eltűnt. Harry nem adta jelét, hogy egyáltalán hallotta volna a férfi szavait. Elégedett volt azzal, hogy csak ott feküdjön, fejével Perselus mellkasán, szemei a semmibe meredtek. A Mardekár házvezetője lassan végigszántott kezével a fiú haján. Rágta az aggodalom; katasztrófa volt a vigasztalásban, nem volt tapasztalata benne. De senki más nem volt itt a fiatalembernek.

Egy pillanattal később Dobby visszatért, s egy tálca párolgó forró csokoládét hozott, meg egy tucat különféle kekszet.
- A csokoládé jó – mondta a házi manó a bájitalmesternek, miközben letette a tálcát a kis dohányzóasztalra a kanapé előtt. – A csokoládé segít. Dumbledore jön.

- Köszönöm – bólintott a professzor, s azt várta, hogy a manó eltűnik, de meglepetésére Dobby kinyúlt, és oly gyengéden simogatta Harry vállát, mintha óvatosan cirógatna egy ijedt kismacskát.

- Szegény Harry uram – mondta Dobby szomorúan. – Olyan nehéz szembesülni a nagy alvással. Micsoda súlyokat hordoz a vállán azzal, hogy szembe kell szállnia Ő-Aki-Egyedül-Fog-Maradni-val.

Perselus meglepődött a manó szavaitól, sokkoltan nézett rá.
- Mi? – suttogta. Soha nem hallotta, hogy egy manó ilyesmit mondott volna. – Úgy érted, Ő-Akit-Nem-Nevezünk-Nevén?

Dobby nagy, nedves szemekkel nézett rá, s hegyezni kezdte fülét.
- A manók másik nevet tudnak – mondta. – Manók tudják, hogy Piton professzornak nem szabad elhagynia Harry Pottert. Dobby nem hagyja el Harry Pottert. A világ összes ruhájáért sem – egy pillanattal később a manó eltűnt.

Perselus zavarodottan fogta szorosabbra a fekete hajú fiú körül a karjait, s hirtelen azt kívánta, bárcsak kizárhatná a világot, és mindenkit sakkban tarthatna. Már az elején tudta, hogy milyen sötét erőket halmoztak fel a fiú ellen, de soha nem látta még ezt ennyire élesen, mint most. Hogy lehetne képes megvédeni a fiút, mikor még az álmaitól sem tudja őt megszabadítani? Milyen lehetséges erő lenne segítségére neki ezen dolgok ellen?

Hallotta, hogy a lakosztályának ajtaja egy pillanattal később kinyílik, és megfordította a fejét, hogy bólintson a belépő igazgatónak. Albus összeráncolta szemöldökét, miközben közeledett feléjük, s lesüllyedt a fotelba a kanapé mellett.
- Még egy álom? – kérdezte lágyan.

Perselus bólintott, és kinyúlt, hogy felemelje a forró csokoládés bögrét a tálcáról. Harry ajkához tartotta, s arra ösztönözte a fiút, hogy igyon. Úgy tűnt, a csokoládé illata végre felébreszti Harryt, és lassan ivott, végre elengedte a férfi talárját, hogy maga fogja meg a bögrét. Valami élet kezdett visszatérni a szemeibe, s Piton megkönnyebbülten sóhajtott fel a látványra.

- Harry? – szólította meg Albus gyengéden.

A griffendéles meglepettnek tűnt, mikor meglátta az igazgatót, és bizonytalanul pislogott a környezetére. Röviden becsukta a szemét, megremegett valami emlék miatt, majd még egy nagyot kortyolt a forró csokoládéból.
- Volt még egy álmom – mondta remegő hanggal. – Mint az utolsó, a holtak városával, és a pókhálóval, meg a hollókkal.

Perselus szíve összeszorult, mikor meghallotta, hogy a hollók visszatértek az álmába. Most biztosabb volt benne, mint valaha, hogy ennek valami köze van Odin Szeméhez. Albus összeráncolt homlokából látta, hogy őt is zavarja.

- Meg tudod mondani, melyik város volt, Harry? – kérdezte Albus.

Harry megrázta a fejét.
– Lehet, hogy London volt. Nem tudom. Nem ismertem fel. Égett, és mindenki halott volt benne.

- Láttad a testeket? – kérdezte Albus, és Harry válaszul bólintott. – Mi ölte meg őket?

Harry összeráncolta erre a szemöldökét, s elgondolkodva nézett a csokoládés bögréből emelkedő párára. – Nem tudom – vallotta be. – Nem volt a testükön jel. Csak halottak voltak.

- És a pókháló?

- Csillogó fénysugarak a földön, amelyek úgy terültek el, mint egy óriási háló – írta le, s megrázta a fejét, mintha zavarba hozták volna.

- Lehetnek Ley-vonalak – mondta az igazgató, s Perselusra nézett, aki egyetértően bólintott.

- Ley-vonalak? – kérdezte Harry.

- Erővonalak a földben, amelyen keresztül folyik az energia – magyarázta Perselus.

Harry bólintott, mintha ez meglehetősen helytállóan hangzott volna.
- Lehet – értett egyet. – De nem úgy tűnik, mintha lenne valami jelentőségük az álomban. Nem tesznek semmit az álomban. Csak ott vannak. Ezúttal voltak ott lények is. Szörnyek, árnyak.

- Dementorok? – kérdezte Dumbledore.

- Nem – rázta meg Harry a fejét. – Valami más. Valami rosszabb. Azt mondták, a főnix nem fog többé feltámadni hamvaiból. Úgy éreztem, mintha a nap soha többé nem kelne fel.

- És a hollók, Harry? – sürgette az idős varázsló. – Beszéltek hozzád? Emlékszel arra, amit mondtak?

A fiú felnézett rájuk, arca nyílt volt és szomorú.
- Ezek nem szavak – magyarázta. – Titkok. De nem emlékszem rájuk. Azt hiszem, az álomban megértettem, mit mondanak, de most már nem emlékszem rájuk – felsóhajtott, és megérintette a homlokát, az ujját a sebhelyének nyomta. – Fáj a fejem.

Albus Perselusra nézett, és megértően bólintott, elvette Harry kezéből a bögrét, és talpra segítette a fiút.
- Gyerünk az ágyba, Harry – sürgette. – Majd reggel jobban érzed magad.

Harry nem ellenkezett, miközben házastársa a hálószobájukba vezette. A pálcáját használta, hogy a ruháit átváltoztassa pizsamává. Miközben Harry bemászott az ágyba, Perselus az éjjeliszekrénybe nyúlt, ahonnan elővett egy fiola Álomtalan Álom Elixírt. A fiatalember ajkához emelte, és ott tartotta, míg a fiú megitta. Aztán leült, és várt, hogy a bájital hatni kezdjen, figyelmesen nézte, ahogy elálmosodik a hatásától.

- Perselus – mormolta a fiú, miközben szemhéjai elnehezültek, s akarata ellenére becsukódtak.

- Igen, Harry?

- Olyan, mint a zene – mondta Harry, már félig álomba merülve.

Zene? Perselus felhúzta szemöldökét.
- Micsoda, Harry? – kérdezte. – Mi olyan, mint a zene?

AN:

Mielőtt bárki megkérdené, azt akartam mondani, hogy az ebben a fejezetben levő ábrázolásnak (Harry a fához kötve) semmi köze a kereszténységhez. A kelta és norvég mitológiát kell keresni az értelméért.

Ahogy mondtam, ennek a történetnek az első fejezetében (a megjegyzésekben, ha olvassátok őket), Voldemort ki fogja érdemelni a Sötét Nagyúr címét. Eddig nagyon csendes volt a történetben, de hamarosan bosszúval tér vissza.

Eléggé élveztem a Harry és Perselus közti kölcsönhatásokról írni az utóbbi néhány fejezetben – megadtam magamnak az esélyt, hogy a kapcsolatukra összpontosítsak inkább, mint a sok őrültségre, ami körülöttük van. Ahogy látjátok, lassan lépegetnek előre, de még mindig hosszú út áll előttük. A történet hosszúsága, és a sok benne történt esemény ellenére az az igazság, hogy Perselus és Harry alig több, mint négy hónapja házasok. Úgy tűnhet, hogy borzasztóan lassan haladnak a kapcsolatukban, de tekintve, hogy 4 hónappal ezelőtt utálták egymást, sokat haladtak. Perselus lassan megszállottá válik, és Harry – hát, Harry legalább bevallotta, hogy vannak vágyai – még csak most próbál rájönni, hogy mik lehetnek ezek.

Ne várjatok óriási mennyiségű forró szexet (bár előbb vagy utóbb oda is elérnek!) – Már az elején mondtam, hogy ez inkább romantika lesz, mint szex. (Olvasd el az Őrszem fictionomat, ha több akciót akarsz – mellékesen jó hallani ilyen sok Őrszem fan felől!) Most indulok a 7. könyvre várni – drukkoljatok, hogy élvezzem!