24. – Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A legcsodálatosabb álma volt. Nem akart felébredni, és ismét hideg pincefalakat látni. Azt akarta, hogy az arca alatt levő puha lepedők igaziak legyenek, és a vastag takaró, ami melegen tartotta, tényleg létezzen. A gyengéd kéz, ami a haját simogatta olyan volt, mint a Mennyország. Így akart maradni mindörökké.

Addig küzdött, míg tudott, de végül kinyitotta a szemét.

A lepedők nem tűntek el. A párnák bolyhosak maradtak, a puha kéz ott maradt, ahol volt.

- Harry, szívem?

Ismerte ezt a hangot.

- Anya?- kérdezte próbaképpen, s nem mert reménykedni.

- Én vagyok, kedvesem. Mindennek vége. Megint biztonságban vagy.

Harry felült a nagy ágyban, s bevette a szép anyjának csodálatos alakját. Elragadtatottan átkarolta, szorosan megölelte. Ő nevetett a túláradásán, és megpuszilta az arcát.

- Annyira hiányoztál!- vallotta be Lily, s közel tartotta magához a fiát. Harrynek azonban más jutott eszébe.

- A megmentőm- nem is tudom, hogy hívják- hol van?

Lily elmosolyodott a fia aggodalmára és a halvány pirulásra.

- Itt van a kastélyban. Néhány perce érkeztünk, és én egyenesen a szobádba jöttem. Valószínűleg még mindig az apáddal és Albusszal beszélget.

- Tudod a nevét?

- Ő Perselus Piton. Valószínűleg nem emlékszel rá. Ő volt a bájitalmester Roxmortsban.

- Nagyon jóképű volt- válaszolt Harry álmodozva. Meglepődve, Lily kérdően felhúzta a szemöldökét.

- Biztos vagy benne, hogy ugyanarról az emberről beszélünk? Őt.. ööö… nem igazán a jó kinézete miatt ismerik. De aztán, nem láttam őt, mióta elhagyta a falut. Talán megváltozott.

- Nem igazán számít. Beszélni akarok vele. Ez a legfontosabb!

Harry boldogan kiugrott az ágyból, és egy szerető köszönéssel eltűnt a szobából. Lily megrázta a fejét a lelkesedésére. A buta fiú pizsamában szaladt ki, anélkül, hogy tudta volna, hol van.

Harry nem tudta, hogy hova hozták, míg aludt, de kissé félelmetes volt. A kastély óriási volt. A közei ablakból több száznyi spirált és tornyot látott. A díszítés gótikus volt, és túl sok zöld márvány volt benne.

Mégis, a komor kastély nem tudta elvenni a kedvét. Lélekszakadva rohant végig a folyosókon, míg sikerült találnia egy pazar bejárati ajtót. Végre látott néhány ismerős arcot.

Az apja egy férfivel veszekedett, akinek Perselusnak kellett lennie. Ron a közelben állt, hideg pillantással arcán. Volt néhány ember az apja őrségéből, Albus Dumbledore, egy szép barnahajú lány, akit Harry halványan felismert, és még két férfi.

A légkör Albus csillogó mosolya ellenére elég hideg volt.

- Apa? Ron?- kérdezte Harry vonakodva, mert nem akarta, hogy az apja tovább veszekedjen Perselusszal.

Hirtelen mindenkinek a pillantása rajta volt. Kissé szégyenlősen elmosolyodott, aztán gyorsan lesietett a lépcsőkről. Megfeledkezve a protokollról, Ron férfias ölelésbe húzta, összeborzolta a haját, és elég könnyes szemekkel nézett rá.

- Annyira aggódtam, mikor Perselus kiütve hozott vissza! Hermione biztosított róla, hogy hamarosan fel fogsz ébredni, de én akkor is betegre aggódtam magam- anyáskodott Ron, s láthatatlan betegségre utaló jeleket keresett rajta.

- Jól vagyok, Ron. Jobban aggódsz, mint anya.

- Harry, jó látni, hogy jól vagy, fiam! Jól érzed magad?

James Potter hangsúlya drasztikus változáson ment át, mikor a drága fiához beszélt. Főleg Perselus lepődött meg eléggé a hírtelen váltástól. Úgy tűnt, Harry egy kedvesebb oldalát hozta ki az arrogáns, ellenszenves királyból.

Mosolyogva, és dacos pillantást küldve a király felé, Ron Perselushoz húzta Harryt. A férfi nagyon úgy nézett ki, mint egy kocsi elé került őz. Mélyen elpirult, ami semmit nem javított az arcszínén, és nagyot nyelt. A két férfi, főleg a sötéthajú, nevetni kezdtek a szégyenkezésén.

- Ö… hogy érzi magát, felség?- kérdezte Perselus udvariasan, s emlékezett arra, hogy tisztelettudóan meghajoljon. Harry elmosolyodott Perselus idegességére, s magában örült neki, hogy nem volt egy behízelgő, vagy egy izomagyú Adonis. Tökéletes volt- pontosan olyan hős, amilyet Harry elképzelt magának.

Talán kissé buzgóan, mint az megfelelő lett volna, Harry mellőzte apjának szigorú pillantását, és meglepte a bájitalmestert azzal, hogy szeretetteljesen megölelte. Perselus olyan merev lett a karjában, mint egy deszka, de nem próbált meg elhúzódni. A két férfi még hangosabban nevetett.

- Köszönöm, Perselus Piton, hogy megmentettél. Én… tartozom neked.

Harry elengedte, hátralépett és álszemérmesen elmosolyodott. Perselus úgy maradt, képtelenül, hogy bármi okosat mondjon. A sötéthajú férfi előrelépett és megcsapta, hogy ismét beszélni tudjon. Perselus forrón a barátjára nézett, s megmasszírozta a vállát, ahol megütötte.

- Semmiség volt- sikerült végül nyersen válaszolnia, nyilvánvalóan nagyon zavarban volt.

- Ami pontosan az volt, amit én mondtam. Míg értékeljük a segítséged, Piton, biztos vagyok benne, hogy nem volt olyasmi, amit Ronald kapitány ne tudott volna megtenni, ha kap rá esélyt. Visszatérek Roxmortsba Harryvel, és a feleségemmel hamarosan, ha nincs semmi más, amiben részt kell vennem. Természetesen jutalmat kapsz majd a szívességedért!

Harry sokkolt volt. Ennek nem így kellett volna mennie. Úgy tűnt, Ron egyetért Harryvel.

- De felség, Harry herceg a Kiválasztottnak volt ígérve. Komolyan, nem ismerek senkit, aki jobban megérdemelné, mint Perselus- ellenkezett Ron tisztelettudóan, de tévedhetetlen erővel. Harry szíve erre felmelegedett. Ha Ron így vélekedett, akkor Perselus tényleg az a férfi volt, akit elvenne, és aki mellett az egész életét eltöltené. Nem fogja megengedni az apjának, hogy ezt elrontsa.

- Talán, kapitány, ha ez a véleményed Pitonról, az ő szolgálatában kellene maradnod, s nem az enyémben –válaszolt James király, s a burkolt célzása tiszta volt: folytasd, és elveszíted a címedet.

Harryt azonban nem lehetett kirúgni.

- Sajnálom, apám, de tényleg elég tisztán beszéltél. Annak vagyok ígérve, aki megmentett. Ha kellek neki, azt hiszem boldogan eltölteném az életem mellette. Bebizonyította, hogy méltó erre- mondta Harry olyan határozott hangon, amilyet még soha nem használt. Az apja és Ron, meg az anyja, aki csatlakozott hozzájuk, meglepődve néztek rá. Eddig tökéletesen elégedett volt, és soha nem emelte fel a hangját. Harry azonban csak Perselust figyelte. Albus ekkor döntött úgy, hogy felszólal.

- Először is, szeretnék gratulálni Perselusnak egy jól végzett munkáért. Másodszor, van valami, amit meg kell magyaráznom. Felvettem a kapcsolatot egy régi barátommal, és Mardekár Királyság régi lakosával. Alastor Mordon Sturgis királynak volt a jogtanácsosa, Lucius Malfoy elődjének. Malfoy, aki távoli unokatestvére volt, megfosztotta őt a

trónjától. Malfoynak azért sikerült átvenni a trónt mert erősebb varázsló volt, mint a korábbi király, aki a bájitalkészítésben  volt tehetséges, nem a sötét varázslatokban. Most azonban a teljes Malfoy vonal elpusztult. – Albus vetett egy pillantást Remusra. – Így meg kell találni a jogos örököst, Mardekár trónjára. Itt volt Mordon akkora segítséggel számomra. Felvilágosított róla, hogy csak két lehetséges örökös van. Az egyik Strugis király fia. Viszont egy kis kutatás után felfedeztem, hogy meggyilkolták Hollóhátban. Soha nem találták meg a bűnöst, de azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy idősebb Malfoy volt a felelős érte. A másik lehetőség a volt király nővére volt, aki elhagyta az országot, mikor kezdődött a baj. Most már halott, de neki is volt egy fia. Ha kész lenne rá, a tökéletes életkorban lenne, hogy uralkodjon. És, ahogy Mordon garantálta, ő a jogos örökös.

- Mindez nagyon megragadó, és biztos vagyok benne, hogy nagyon fontos, de nem értem, hogy miért kell ezt most…- vágott közbe James udvariatlanul. Albus jóindulatúan rámosolygott, és várakozóan Perselusra pillantott. Nagyon sápadtan nézett ki.

- Mit szólsz ehhez, Perselus?- kérdezte Albus mindentudóan. Perselus megfeszítetten tanulmányozta a földet, s összehúzta a szemöldökét.

- Az anyám… menekült volt Mardekárból. Egyszer azt mondta, hogy azért jött el, mert veszélyes volt az életére. Senkinek sem beszélhettem a származásáról.

- Látod, James király, Perselus most már egyenlő veled. Az anyja, és a király nővére egy és ugyanaz. És, mint király és a szeretett Harry herceg megmentője, tényleg ideális pályázó a házasságra. Két birodalmat kapcsolna össze, amit régen buta okok miatt szétválasztottak.

- Ez… nevetséges!- válaszolt James hevesen, s szemei elkerekedtek a dühtől és hitetlenségtől.

- Már beszéltem a völgyben levő falubeliekkel. Emlékeznek a régi királyukra. Az uralkodása alatt fellendült Mardekár. Örülnének, ha valaki az ő vérvonalából kerülne a trónra. Perselust akarják királyuknak. Mellesleg, már eléggé felkészült a dologra. Lady Hermione, a rezidens boszorkánya- bólintott Albus kedvesen a vöröshajúra.- Ronald Weasley, a lovagok kapitánya. Végül is, most már munkát keres, nem igaz, James király? És persze, Remus Lupin, mint az új tanácsosa.

- Mi van velem?- kérdezte Sirius, először megszólalva. Albus szórakozott pillantást küldött felé.

- Persze. Nem feledkeztem meg önről, Mr. Black. Végül is, mi egy udvar, udvari bolond nélkül?

Remus és Ron a rosszindulatú tolvajra nevettek, aki duzzogva Dumbledorera nézett.

- Látod, James király, az új királyunknak már csak egy hercegre van szüksége.

James átható pillantása Perseluson megerősödött, aztán megkeményedett.

- Nem fogom megengedni.

- De, de meg fogod, James Potter! Miért vagy ilyen keményfejű? Elfelejtetted a mi házasságunkat? Azt akarod Harrynek is? Nézz a fiadra, James! Szereti Perselust. Ezt akarja. Nem fogom tűrni, hogy elrontsd az esélyét a boldogságra!

Ha Harry határozott szavai meglepték őket, Lily vehemens félig kiabálása teljesen lesokkolta őket. James pislogott egyet, aztán még egyet.

Közben Perselus úgy bámult mindannyiukra, mintha bolondok lennének.

- Miről beszéltek? Nem is ismer! Nem… szerethet!- ellenkezett Perselus összezavaródva.

- Igen, pontosan! Piton…ööö… Piton király… ööö.. igaza van! Harry nem szeretheti. Harry talán el akarja venni, de Piton nem akar hozzámenni Harryhez. Igazán, azt hiszem, ez így sokkal jobb. Harry fiatal. Nem tudja, mit akar. Közben, fiam, jobban meg fogod érteni, mit akarsz egy partnertől.

Harry úgy nézett ki, mint akit megbántottak. Óriási zöld szemek néztek esdekelve Perselusra.

- Igaz amit apám mond? Azt akarom, hogy te is boldog legyél…- mondta Harry megtörve, hirtelen nagyon félt, hogy a gyermekkori álmai gyerekesek voltak. Tényleg hitt a szerelemben, első látásra? Hogy a hőse rögtön őrülten szerelmes lesz belé? Perselus nem válaszolt.

Hirtelen nagyon hülyének érezte magát, egy felnőttekkel teli szobában pizsamába öltözve, jóval alacsonyabban, mint Hermione, vagy az anyja, s tényleg annak a gyereknek nézett ki, akinek az apja mondta. Harry megküzdött a kényszerrel, hogy a szobájába szaladjon, és magára zárja az ajtót. Mit láthatna Perselus benne? Perselus annyi emberrel találkozott, annyi különféle helyet látott- miért akarna egy gyereket, aki semmiről nem tud semmit?

Erős kényszert érzett, hogy sírjon az elutasítástól.

Perselus majdnem elolvadt Harry pillantását látva. További gondolkodás nélkül arról, hogy ki nézi őket, előrelépett és Harry arcához emelte a kezét. A tett hasonlított arra, amit akkor tett, mikor a kastélyban meglátta Harryt. Egy gyengéd mosollyal Harry beleolvadt az érintésébe.

- Én… én nem vagyok egy jó ember, Harry. Nem érdemlek meg valaki olyan tisztát, mint te- mondta Perselus őszintén, s a sajnálat nyilvánvaló volt a halk hangjában. Harry érezte, hogy könnycseppek gyűlnek a szemébe.

- Ez nem igaz. Én nem érdemellek meg téged. Igaza van apámnak. Egy nagyra nőtt gyerek vagyok. Életemben egyszer voltam kinn Roxmortsból. Nem tudok semmit. Nem tudnám, hogy tehetnélek boldoggá.

Szívtépő pillanat volt. Sirius, természetesen, elrontotta.

- Jól van már! Eldöntöttük, hogy nem érdemlitek meg egymást. És akkor mi van? Mindkettőtöknek elfogyott a szerencséje. Nem érdemelsz meg valaki ilyen tökéleteset, de akkor is megkaptad. Ne nyavalyogjatok azért, hogy mennyire nem érdemlitek meg, és csókoljátok már meg egymást! Istenem!- Sirius bosszúsan megrázta a fejét. Perselus és Harry hülyén néztek rá.

- Tudod… amekkora őrültségnek hangzik… van valami abban, amit mond- mondta Perselus vonakodva. Harry elmosolyodott, amiről Perselus azt gondolta, hogy a legaranyosabb, aztán közelebb lépett hozzá.

- Általában megfogadod a tanácsait?

- Nem- válaszolt Perselus és Sirius egyszerre.

- Talán kellene. Most az egyszer.

- Úgy érted… csókoljalak meg?

- Igen, csókolj meg- bíztatta Harry, mielőtt az apja arra gondolhatott volna, hogy megállítsa. Harry addig ment, míg csak centik választották el Perselustól. Perselus előrehajolt, csekély mértékben, aztán ismét hezitált, mikor Harry lágyan becsukta a szemeit.

- Az isten szerelmére, ember, TEDD MÁR MEG!- kiáltotta Sirius idegesen.

Perselus megijedt, s véletlenül semmisé tette a közöttük levő távolságot, először Harryékez érintve az ajkát. Perselus el akart húzódni, sötét vörösre pirulva, de Harry a nyaka köré fonta a karját, és elmélyítette a csókot.

A reakció, legnagyobb részben ugyanaz volt. Ron és Hermione megértően néztek, mivel ők is tudták, milyen érzés a szerelem. Kéz a kézben a párra mosolyogtak. Lily elégedett volt, nyilvánvalóan olyasmit látva a csókban, amit a férje nem. Könnyek csorogtak végig az arcán, de szélesen mosolygott. Remus haragosan nézett Siriusra a szemtelenség miatt, aki ördögien vigyorgott. Albusnak a szokásos csillogó mosolya volt, és James… hát, ő úgy nézett ki, mint aki valami savanyúra harapott, de mit számított? Melyik apa engedte el a hercegnőjét…ööö… hercegét… a naplementében, hogy boldogan éljen, míg meg nem hal? Majd hozzá fog szokni. Mindegyik apa megteszi.