20. fejezet- Egy óriási probléma

Vannak azok, akik eladnák a lelküket egy jó másnapossági bájitalért. Perselus szerencséjére az óriások főnök pont ilyen alak volt.

De túl előresietek. Akkor kezdődött, mikor a hőseink végre megtalálták a vándorló órásokat, és találkoztak eggyel, akinek a neve Hagrid volt. Hát, technikailag Hagrid félóriás volt, és ezért volt leredukálva az állóőr alantas feladatára.- mintha lett volna valaki olyan hülye, aki egy vérszomjas óriáskolóniát akart volna meglátogatni.

- Tudod, néhányan azt gondolhatnák, hogy hülye vagyok, de alig várom, hogy láthassam ezt a vérszomjas óriáskolóniát- jegyezte meg Sirius, megfigyelve a távolban baktató melák alakokat.

- Én nem gondolom, hogy hülye vagy. Tudom, hogy az vagy- válaszolt Perselus. Siriusnak nem volt alkalma arra, hogy megvédje magát, mert Perselus tovább folytatta a beszélést. – Ez az őr alvásig itta magát. Nem veszélyes.

Perselus Hagridre értette, aki a tábor környékén feküdt, mindkét kezében egy üres üveggel.

- Hát, azt hiszem, nem fogja bejelenteni a jelenlétünket. Most mit fogunk csinálni?- kérdezte Ron, gyorsan megpihenve. Remus épp ajánlani akart valamit, mikor Hagrid felugrott véraláfutásos szemekkel, és csapkodni kezdte az óriási karjait.

- Mi? Ki van ott? Darabonként tépem le a végtagjaitokat! Mind a nyolcatoknak!

Hagrid fenyegetőzése abbamaradt, mikor hírtelen megfogta a szakállát és fájdalmasan húzni kezdte, miközben nyögött. Gyorsan gondolkozva, Perselus előre lépett.

- Van egy gyógymódom a fejfájásodra, óriás. – Perselus alig vette ki a bájitalt az övéből, amikor Hagrid elkapta és lenyelte. Megtörölte a száját a nagy kezével, s a vörösség kitisztult a szemeiből.

- Á, egy jól megfőzött másnapossági bájital- ez ritka jószág- kommentált Hagrid jól informáltan. Perselus csak felhúzta egyik vékony szemöldökét.

- Bájital mester vagyok. Tegnap főztem.

- Hát akkor tartozom neked, nem igaz? Hagrid vagyok, kapuőr- mutatkozott be Hagrid.

Egy vigyorral, Sirius Remus fülébe suttogott.
– Mi? Egy kapuőr kapu nélkül? Jöhettünk volna a másik irányból, és betáncolhattunk volna a táborba.

Remus elmosolyodott, és szerencsére Hagrid nem hallotta meg.

- Perselus Piton vagyok, ez itt Ronald kapitány, Sirius Black és Remus Lupin. Utazók vagyunk, öt fontos kulcsot keresünk. Az hírlik, hogy egyik az óriások vezetőjéhez tartozik.

Hagrid felállt, és akárhogy is, az utazók le voltak nyűgözve a méretétől.

- És mit akar egy ilyen törpe, mint te, megszerezni ezt a kulcsodat a főnöktől, he? – kérdezte Hagrid gúnyosan. Perselus elrebegett egy imát a szerencsecsillagainak, és megköszörülte a torkát.

- A többi óriás- ők is ugyanígy kedvelik az italt?

- Nem vagy rendes óriás, ha nem bírod az italt, ezt mindenki tudja- válaszolt Hagrid mogorván, büszke hanggal.

- Akkor a kulcsért cserébe elég másnapossági bájitalt főzök, hogy sokáig eltartson a főnöködnek.

A csapat visszatartotta a lélegzetét, s azon gondolkodott, hogy tényleg működni fog-e. Hagrid felsóhajtott, és elmélkedően megpaskolta a nagy hasát.

- Hát, azt hiszem a főnök hallani akarja az ajánlatotokat. Persze, ha nem tetszik neki, valószínűleg meg fog enni- Perselus nyelt egyet, de bólintott. – És mert tartozok neked, adok egy kis tippet. Csak egyikőtöknek kellene menni: ha csapatostól mentek, a főnök azt fogja gondolni, hogy gyávák vagytok. És ajándékot kellene ajánlanotok. Akkor talán meghallgatná, mit akartok mondani. Gondolom tel leszel az, aki menni fog, he?- kérdezte Hagrid, a nagy ujjával Perselusra intve. Egy gyors pillantás után a többiekre Perselus bólintott és előrelépett.

- És ha megkérdezhetem, miféle ajándékot kívánna a főnök? – kérdezte Perselus. Hagrid elutasítóan megvonta a vállát.

- A szokásosat, gondolom. Különlegesen kedveli a csillogó dolgokat.

Perselus gyorsan kiforgatta az emlékezetét, hogy van-e valami csillogósuk. Rosszkedvű pillantással az arcán Sirius is előrelépett. Előhúzott egy kis csomagot a tunikájából, durva selyembe csomagolva, és spárgával megkötve. Szó nélkül átadta Perselusnak.

- Neked jobban szükséged van erre, mint nekem. Sok szerencsét, Piton.

Perselus hozzálátott, hogy kinyissa, de Sirius megrázta a fejét. – Ne, míg nem érsz a főnök elé.

Perselus kétségbeesetten ellenőrizni akarta, hogy biztos legyen, szalonképes ajándék, de a Sirius szemeiben olyan nagy volt az áldozat, hogy Perselus nem akarta megsérteni azzal, hogy megkérdőjelezi az ajánlatot. Egyszerűen bíznia kell a főnökben. Majd később fogja megvizsgálni a fejét agykárosodás miatt.

Hagrid átvezette minden nagy, átható pillantású óriás között egy sátorhoz, ami magasabb volt, mint a többi. Két nyers férfi, hét lábbal magasabbak, mint Hagrid, a széles mellkasukon karba tett kézzel álltak. Perselus megpróbálta, hogy ne látszódjon, hogy fél, de nehéz volt. Szerencsére Hagrid végezte a beszélgetést.

- Ennek az utazónak ajánlata van a főnöknek.

Egyik őr felmordult, aztán bedugta a fejét a sátorba. Még néhányat morgott, ami halványan hasonlított egy nyelvre, aztán újra megjelent.

- A főnök látni akarja- mondta élénken. Felemelte a zsebfedőt, aztán áthatóan nézett Perselusra, miközben összeszedte a bátorságát, hogy a nagy lakóhelybe lépjen.

A sátor belseje csiszolt gyöngyökkel és pazar szőnyegekkel volt feldíszítve. Két fáklya égett pont a bejárat mellett, megvilágítva a rettentő nagy óriást, aki benn ült. Egy nő óriás ült mellette, kezében egy tál szőlővel. Állatbőrbe voltak öltözve, és a főnöknek vastag aranyszalagok voltak mindegyik ujján. Perselus meghajolt, remélve, hogy a megfelelő dolog volt, aztán meghúzta a kis csomagon levő zsinórt. Viszont a főnökről a figyelme elterelődött, mikor megpillantotta, mi van a selyemben.

Egy férfinek készített aranygyűrű pihent a nyitott tenyerén. Az arany határozottan sugárzott a félsötét sátorban , de a közepén levő lélegzetelállító gyémánt volt az, ami miatt levegőért kapkodott. A saját fényétől csillogott, elbájolva a csodálatosságával azt, aki nézte. Nagyon nyilvánvalóan egy házassági gyűrű volt a királynak.

- Hoztál ajándékot, utazó?- kérdezte az óriás izgatottan, s gombszemei a csillogó karkötőre ragadtak. Perselus érezte, hogy a szíve hálától dagad a huncut tolvajért.

- Igen, tiszteletreméltó főnök, tiszteletem és jóakaratom jeléül mutatom be neked ezt a gyűrűt.

Perselus beljebb ment a sátorban, és a kezében levő arany szinte megvilágította az útját a kövér főnök felé. A főnök tenyerébe ejtette. Mellette a nő lenyűgözve mordult fel.

- Elégedett vagyok az ajándékoddal. Mit akarsz, utazó?- kérdezte a főnök, elégedett pillantással a sima arcán. Perselus ellenállt a kényszernek, hogy felsóhajtson megkönnyebbülésében, és belevágott.

- Egy csere érdekelne. Egy nagy adag másnapossági bájitalt főzök neked, a nyakadban lógó kulcsért cserébe.

A főnök felmordult, és elgondolkodva simogatta a szakállát. Nem tartott sokáig.

- Megegyeztünk

Csak két nap múlva vezette vissza Hagrid Perselust a táborból. A kinézete alapján nem aludt, vagy fürdött. A kezei ismét bájital hozzávalóktól voltak pecsétesek, és a haja tele volt füsttel. Úgy nézett ki, mint akit etetni sem etettek. Mégis, mikor meglátta őket sikerült egy győzedelmes mosoly. Kihúzta a tunikájából a csontból faragott kulcsot.

Perselus kimerültsége ellenére, ragaszkodott hozzá, hogy rögtön elmenjenek.  Olyan elhatározottság volt a szemeiben, amit még Ron sem tudott legyőzni. Már csak egy kulcs hiányzott, és nagy esélye volt annak, hogy Mardekár királyának nyakában lesz.

Egész éjjel utaztak a sivatagban, míg egy oázishoz nem értek következő napon.

- Ugyanolyan mohón akarom megtalálni az utolsó kulcsot, mint te, Perselus, de ez nevetséges. Ilyen formában nem állhatsz ki Mardekár királya ellen. Szükséged van pihenésre- szidta meg Remus gyengéden. Perselus feladta, bólintott, azt mondta nekik, hogy csomagolják ki a sátraikat, és a csillogó tóhoz vezette a lovakat. Ron őrködött, míg Perselus átaludta a napot a sátrában. Remus és Sirius megfürödtek a tóban, és edzettek a fegyvereikkel. Remus nem tudta nem észrevenni, hogy Sirius kissé visszahúzódott lett, mintha az, amit Perselusnak adott volna, tényleg olyasmi lett volna, amit nagyra becsült. Remus többször kikérdezte róla, de Sirius mindig lerázta, és témát váltott.

A következő reggelen Perselus sokkal frissebben ébredt. Megfürdött és felöltözött, bereggelizett, és kész volt megkezdeni az utazást a mardekáros faluba, ahol a király élt.

Nehéz ösvény volt. A sivatag, amin átutaztak egy nagy hegy mögött volt. Azért, mert olyan sok eső volt a helyek másik felén, a föld sivárrá vált. A hegyek hidegek voltak, és az utazók hamarosan becsomagolták magukat a levadászott állatok irháiba. Bár kora ősz volt, mikor Perselus elhagyta Roxmortsot, most már majdnem tél volt, és a szelek minden nappal hidegebbé váltak.

Hamarosan még Sirius erőfeszítései, hogy felvidítsa őket, kudarcot vallottak. Egy másik faluba kellett volna akadjanak a völgyben, de elveszítették az ösvényt, és teljesen elkerülték. Fagyoskodtak, a készleteik fogytán voltak, és heteket töltöttek a hegyekben kirándulva. Vágytak a sivatag melegére, és a kellemes hideg éjszakákra, míg tovább szántották előre a havat. Remus lova megfázott és megdöglött. Szomorúan, annyira kétségbeesettek voltak egy ebédért, hogy meg kellett enniük. Nehéz volt még egy kis tüzet is gyújtaniuk éjszakára a melegért, és rossz volt a hangulat.

Egy sekély barlangban húzódtak meg éjszakára, kinn üvöltött a szél, és nekik remegtek a fogaik.

- Utálom ezt az istenverte helyet. Nem akarok itt meghalni. Haza akarok menni- mondta Ron gyengén, halvány kék arccal. Perselus felsóhajtott, tudva, hogy a bátor lovag tényleg szenved, ha kész volt feladni.

- Utálom mondani, de egyetértek Ronnal. Azt mondom, hogy forduljunk meg, és próbáljuk meg megtalálni a falut. Nem fogjuk itt kinn túlélni. Gyakorlatilag odakinn egy kibaszott hóvihar van!- sziszegte Sirius fáradtan. Remus azt választotta, hogy nem tesz megjegyzést, inkább csak szorosabban fogta Siriust és becsukta a szemét egy hiábavaló próbálkozásért, hogy pihenjen.

Perselus zavarodott volt. Egyrészről tovább akart előre haladni, bármi is legyen, és megmenteni a herceget. Más részről nem akart felelős lenni egyik barátjának haláláért. Mi van, ha olyan messzire vándoroltak az ösvényről, hogy nem voltak a király falujának közelében? Ilyen erős havazással, honnan tudhatták, hogy még mindig jó úton vannak? Az ételük majdnem elfogyott. Míg lehet elég, hogy fenntartsa őket, míg visszaérnek a faluba, ha előre haladnak viszont nem lesz garantált, hogy nem fognak éhen halni. Tiszta szerencse volt, hogy még egyikük sem fagyott meg.

Perselus éppen vereséget akart vallani, mikor egy fénysugár világította be a barlangot. Egy lámpás volt fenntartva, megvilágította a jeges leheletüket és összecsomagolt alakjaikat.

- Gyertek velem. Meghalnátok ma este idekinn. Jön a hóvihar- ugatta hangosan az ismeretlen, elavult hangon. Hálásan, az utazók összecsomagolták a dolgaikat és követték az elformálódott öregembert egy meredek úton, egy melegen begyújtott házikóba, ami a hegyek közé volt gyűrve.