Homályos képek úsztak egymásra őrjítő lassúsággal, de ő mégsem tudta elég alaposan megnézni egyiket sem. Nem tudta beazonosítani, hogy mik vagy kik azok, bármennyire is igyekezett uralni az álmát. Rövid idő múlva erőfeszítéseit csekély siker koronázta, mivel annyit már ki tudott venni a kavargó foltokból, hogy három arcot lát.
Két arc inkább az előtérben mozgott, míg a harmadik, ami még mindig elég halvány volt, inkább a háttérben maradt, mégis ez volt az, amelyik a leginkább vonzotta a tekintetét. Lassan azt is felismerte, hogy az elől lévő egyik arcot barna, míg a másikat vöröses-fekete hajfürtök keretezik, és a hátul lévő szintén barna volt.
Arra azonban továbbra sem volt képes, hogy az arcvonásokat jobban kiélesítse, hogy felismerje őket. A hátsó barna szinte folyamatos mozgásban volt, mindig ráúszott az egyik elől lévő arcra, amivel még jobban megnehezítette a dolgát.

Piton kicsit megrázta a fejét álmában, mintha szét akarná rázni az összemosódott képeket, de nem ért el semmit. Az a makacs barna nem hagyta magát, olyan elszántan ragaszkodott választott helyéhez, hogy nem tudta elmozdítani onnan. Csak akkor mozdult a másik arc irányába, amikor megpróbált inkább arra összpontosítani.
Mintha direkt játszott volna, és szándékosan akkor úszott volna rá a másikra, hogy abban az arcban is benne legyenek az ő vonásai. Néhány elkeseredett próbálkozás után feladta, hagyta, hogy az önfejű barna ott maradjon, ahol van. Amikor nem küzdött tovább, a vízió szinte azonnal véget ért, és ő pihentető, mély álomba merült.

Lassan eszmélt fel reggel, és ébredő elméjéből észrevétlenül csúszott vissza a homályba az utoljára látott arc. Miután teljesen magához tért, Perselus úgy érezte, hogy talán napok óta nem ébredt ilyen kipihenten. Legutóbb talán akkor aludt ilyen jól, amikor ő és Hermione… Nem, nincs Hermione. A lány elment, mert… mert ő tett arról, hogy elmenjen. Nem is értette, hogy miért jutott eszébe a hivatásos kerítőnő, amikor ott az a másik két boszorkány, akik legalább olyan erényekkel bírnak, mint ő. Ráadásul az a vöröses fekete megmozdított benne valamit… Egy halk hang valahol az elméjének hátsó részében rendíthetetlenül magyarázott neki valamit, mintha kétséget akarna benne kelteni, de hamar kirekesztette az érthetetlen motyogót.

Szinte gépiesen öltözött fel, és ment le az étkezőbe reggelizni. Annyira a gondolataiba volt merülve, hogy azt sem vette észre, hogy Lizzy az előző napok távolságtartó magatartása után kezd úgy viselkedni vele, mint régen. Egyszerűen csak megette, amit a manó elétett, majd átment a nappaliba, hogy elolvassa a Reggeli Próféta aznapi számát.

Meglepetten húzta fel a szemöldökét, amikor egy helyi vonatkozású hírt pillantott meg az egyik oldalon, ami arról számolt be, hogy a Varázs Társkereső Iroda megélte az első botrányát. Kíváncsian olvasta tovább a cikket, és megtudta, hogy az iroda egyik ügyfele sérelmezte a partner személyét, akivel megszerveztek egy találkozót. Kezdte sejteni, hogy miről is van szó valójában, és amikor meglátta a saját nevét, fintorogva félredobta az újságot.
Saját idegeinek megnyugtatása miatt inkább kézbe vette az egyik bájitaltani szaklapot, amiben egy új bájitalról szóló publikációt kezdett olvasni. Hiába volt azonban az érdekfeszítő szakmai olvasmány, gondolatai minduntalan visszatértek a Próféta cikkéhez.
Kissé dühösen tette le a szaklapot, és elindult a labor irányába, hogy az alapanyagok előkészítésével levezesse a feszültségét. Nincs is jobb, mint egy olyan munka, ami legalább olyan szintű odafigyelést igényel, mint maga a főzés.

***

- Már csak ez hiányzott! – csapta az asztalra dühösen a Prófétát Hermione. – Nem volt elég ennek a némbernek, hogy küldött egy rivallót, még interjút is kellett adnia!
- Próbálj megnyugodni – csitította Luna. – Mit ír az újság?
- Meiro kisasszony a nyilvánosságnak is elpanaszolta a bánatát, amiért nem volt neki megfelelő a partner. – Hermione fújtatva vetette le magát az asztala mögötti székre, és megpróbálta elhúzni Luna elől a lapot. Eddig sikerült elkerülni, hogy Piton neve kibukjon, és remélte, hogy ez még egy darabig így is marad.
Luna azonban gyorsabb volt, és felemelte a Prófétát, majd megkereste az ominózus hírt, és olvasni kezdte.
- Micsoda? – kapta fel a fejét hitetlenkedve, és Hermione tudta, hogy elért a professzor nevéhez. – Hogy kerül a képbe Piton? És… várjunk csak! Álljunk meg egy pillanatra!
A szőke lány még mindig az újság hasábjaira meredt, majd felnézett Hermionére, aztán megint vissza a kezében tartott papírra. Társa látta rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik, és nem kellett sokat töprengenie, hogy rájöjjön, Luna lassan összerakja a mozaik darabkáit. Nem tehetett mást, mint kivárni, amíg a lány elrendezi a gondolatait…

- Vegyük csak sorba a dolgokat – kezdte Luna. – Emlékszem, amikor megérkezett a rivalló, te megnézted a maradványait, és azt mondtad, közelebb kerültél a főnyereményhez. Meiro felháborodott az ügyfélen, akivel találkozott, és te ennek örültél. Ebből a cikkből az derül ki, hogy Piton volt az, akivel találkozott, ő volt az, aki nem felelt meg neki, sőt. Tehát te attól vigyorogtál, mint valami eszelős, hogy Meiro találkája zátonyra futott Pitonnal. Ha így van, és nem csal a szimatom, akkor a főnyeremény nem más, mint Piton. – Luna megállt, ismét gondolkodott egy pillanatig, majd a másik lányra nézett. – Te szerelmes vagy Pitonba.
Nem kérdezte, hanem egyszerűen csak kijelentette.

Hermione néhány másodpercig nem szólt egy szót sem. Mérlegelt, hogy van-e valami értelme, hogy tagadja a dolgot, de aztán úgy döntött, hogy ha van is, akkor is megadja a lánynak a beismerő vallomást.
- Bravó, Luna – mosolygott kicsit félszegen a szőkére. – Pontosan így van.
- Tudtam! – dobta most ő az asztalra az újságot, és leült barátnőjével szemben. – Már csak egyetlen kérdésem van…
- Csak egy? – kérdezte Hermione meglepetten. – Akkor te többet tudsz erről az egészről, mint én, ha csak egy kérdésed van… Úgy érzem, hogy a napok óta az agyamban kavargó rengeteg kérdés egyetlen hatalmas kérdőjellé nőtte ki magát.
- Miért nem mondtad ezt el nekem eddig? – Luna hangjában szemrehányás csendült, némi sértettség és egy kevés szomorúság. – Azt hittem, vagyunk annyira jóban, hogy beavass…

Hermione lehajtotta a fejét. Tudta, hogy Luna sértettsége jogos, hiszen elég rég együtt dolgoztak már ahhoz, hogy tudja, megbízhat benne. Nehéz sóhajjal ismét társa szemébe nézett.
- Ha még érdekel a dolog, akkor elmesélem.
- Mindent? – jött a kétkedő kérdés.
- Igen, mindent – bólintott határozottan.
- Akkor meséld – bólintott Luna is.
- Rendben. – Hermione hátradőlt a széken és mesélni kezdett. – Akkor kezdődött az egész, amikor az első levelet megkaptuk Perselustól…

Hermione csak mesélt, mesélt, és mesélt, Luna pedig hálás hallgatóságként itta a szavait. Olykor homlokráncolva nézett rá, vagy épp szomorúan, később mosolyogva, majd elképedve. A tovatűnő órák alatt megtudta, mi is történt pontosan Hermionével azóta, hogy elfogadta a professzor megbízását.
Mire barátnője a történet végére ért, kérdések sora kezdett benne is megfogalmazódni, amiket nem habozott feltenni.
- Gondolod, hogy sikerülni fog ezzel a módszerrel jobb belátásra térítened a professzort?
- Nem tudom, Luna… tényleg nem – rázta a fejét a lány. – Draco biztos benne, és a találkozónk óta én is úgy érzem, hogy van rá reális esély, de ugyanakkor félek is.
- Akkor, ha jól gondolom, most két eshetőség van – gondolkodott hangosan Luna. – Piton vagy újabb találkozóra hívja egyikőtöket, vagy hagyja a fenébe az egészet.
- Igen, valahogy úgy – bólintott Hermione. – Draco azt mondta, hogy ismét meg akarja hívni valamelyikünket.
- Mit gondolsz, jó benyomást tettél rá? - Ez érdekes kérdés… Pontosan úgy beszélgettünk egész este, mint eddig bármikor – mélázott el az emléken a lány. – Igen, azt hiszem, jó benyomást tettem rá… Remélem, ha engem hív meg, és kiderül, hogy én voltam az végig, nem harapja le a fejem…

- Hát… végül is megvan a lehetőség, hogy megint dühös lesz, ha rájön, mit tettél. Felvenni egy más alakot, és eljátszani egy szerepet… De azért büszke lehet magára, elvégre miatta csináltál valami olyan mardekáros dolgot, amit talán még Harryékkel sem annak idején.
- Na igen… néha attól tartok, hogy bolondot csinálok magamból miatta – sóhajtott gondterhelten Hermione.
- Tudod, én azt mondom, hogy ha van egy kis esze, inkább nevet egy jót, és nem kezd el duzzogni – mondta Luna vállat vonva. – Mindenképp ír levelet? Akkor is, ha esetleg nem téged választ?
- Erről nem beszéltünk – felelte a lány. – Azzal köszöntem el tőle, hogy majd nyilván ezután fog dönteni. Most persze rághatom a körmöm, hogy ír-e akkor is, ha nem engem választ…
- És mit csinálsz akkor, ha nem téged választ? – tette fel Luna talán a legfrusztrálóbb kérdést.
- Fogalmam sincs… – nézett a szemébe Hermione szomorú őszinteséggel.
- Szerinted olvasta a cikket?
- Biztos vagyok benne. – Hermione elgyötört pillantást vetett a Prófétára. – Gondolom, most kárörvendően vigyorog az orra alatt…

***

A labor ajtaján serény munka neszei szűrődtek ki. A Bájitalok mestere szorgalmasan aprított, morzsolt és passzírozott. A munka lassan lenyugtatta háborgó elméjét, és újra higgadtan tudott gondolkodni.
Újra előjöttek a két boszorkánnyal kapcsolatos élményei, és belátta, hogy el kell kezdeni komolyan gondolkodni, hogy melyiküket hívja meg ismét. Eszébe jutott, hogy előző este még félálomban is a lányok körül forogtak a gondolatai, aztán… Aztán reggel Megahrine jutott eszébe…

Szerencsére a gondolkodás nem akadályozta abban, hogy a gyökereket és gumókat megfelelő méretűre aprítsa. Néhány gyógynövényt egészen finomra vágott egy ezüst tőrrel, és egy kis tálcán szétterítve félretette szárítani. Egy kosárból haragoszöld leveleket vett elő, és a mozsárban kezdett velük dolgozni. Ez kellően monoton munka volt ahhoz, hogy mellette tudjon gondolkodni.
Fogalma sem volt, hogy mi történt a sötétség leple alatt, hogy miért pont rá gondolt ébredés után. Mindkét boszorkány egyenlő eséllyel indult még lefekvéskor, de aztán reggelre valami történt. A keze lassan megállt a levegőben, ahogy eszébe jutott, hogy éjjel álmodott. Hosszú-hosszú idő telt már el azóta, hogy utoljára álmodott úgy, hogy másnap fel tudta idézni a vízió képeit.

Megpróbálta előhívni a képeket, hogy mit és kit látott, és lassan rájött, hogy álmában a két lány arca jelent meg előtte. Volt valami homályos az emlékei között, egy harmadik arc, akit eleinte nem tudott hová tenni gondolatai között. Emlékezett arra is, hogy az arcok kavarogtak, összefolytak, és hogy főleg ez a harmadik arc volt az, ami a másik kettővel igyekezett összeolvadni.
Keze lassan tovább mozdult a mozsár fölött, a levelekből lassan pépes massza lett, és már majdnem végzett, amikor elérte a felismerés a harmadik személy kilétét illetően: Hermione.

Hermione volt az, aki minden áron a másik kettő mögé úszott. Miért jelent meg ő is az álomban, ha egyszer a másik két boszorkánnyal volt randevúzni? Ő elküldte a lányt, ami bár valahol még szúrta ott belül, úgy könyvelte el, mint egy lezárt kapcsolatot… ami még szinte el sem kezdődött igazán.
Nem kellett segítségül hívni egy álomfejtőt, hogy néhány perc elteltével erre a kérdésre is megtalálja a választ: azért, mert őt kereste a többiekben. Tudatosan sikeresen elhatárolta agyában a boszorkányoktól a lányt és az összehasonlítást, de álmában a tudatalatti győzött. Azért úszott a harmadik arc a másik kettőre, mert elméje egy része azt kereste, hogy melyik lány hasonlít jobban Hermionére. Reggelre pedig megkapta a választ is, bár ez akkor még nem tudatosult benne igazán.

Mégis, mi az oka, hogy Megahrine jobban emlékezteti őt Hermionére, mint Genine? Hisz mindkettő csinos és okos, ráadásul Genine ugyanúgy barna hajú, mint Hermione. Most engedjen az ösztönös késztetésnek, amit eddig igyekezett elfojtani, és hasonlítsa össze a két boszorkányt Hermionéval? Nem, ha eddig nem tette, ezután sem fogja.
Szilárdnak tűnő elhatározásával ismét a munkájára próbált figyelni. Az előkészületeket befejezte, az alapanyagok felhasználásra vagy elraktározásra alkalmas állapotban sorakoztak előtte. Amikre egyelőre nem volt szüksége, azokat a tárolószekrényekhez vitte, és gondosan elpakolta őket, a többit pedig a munkaasztalon hagyta.

Elégedetten indult ebédelni, és azt tervezte, hogy rögtön utána visszatér, és elkészíti az esedékes leltárt a kész bájitalokról.

Lizzy már terített asztallal várta, ahol ott ült Draco is. Keresztfia kényelmesen hátradőlve olvasta a Próféta aznapi számát, érkezésére azonban félretette az újságot.
- A laborban voltál? – kérdezte a fiú érdeklődve, és látta, hogy a férfi pillantása megvillant, ahogy a napilapra nézett.
- Igen, néhány alapanyagot készítettem elő – felelte, miközben ő is leült az asztalhoz. – Te merre jártál?
- Susannel töltöttem a délelőttöt, mert később az Ispotályba kell mennie.
- Hogyan alakulnak a dolgok? – kérdezte a férfi. – Igazán meghívhatnád egyszer ebédre vagy vacsorára. De azt hiszem, ezt már mondtam korábban is.
- Majd megbeszélem vele alkalomadtán.
- Ezt úgy mondod, mintha nem tudnád, mikor találkoztok újra – pillantott fel Piton, miközben szedett a levesből.
- Igazából most nem beszéltünk meg semmit – válaszolta Draco. – De biztosan találkozunk néhány napon belül.

Csendben kanalazták a levest, és Draco azon töprengett, vajon keresztapja olvasta-e a cikket Hermione irodájáról és a botrányról. Abból az elkapott pillantásból csak arra tudott következtetni, hogy igen. Azt viszont nem tudta, hogy ez az ő ügyüket hogyan befolyásolja. Valahogy ki kellene szimatolni a dolgot…
A leves után Lizzy feltálalta a második fogást. Amikor gazdája tekintete az ételre fordult, cinkos pillantást küldött Draco felé, aki alig észrevehetően mosolygott vissza bűntársára. A manólány nagyon bizakodó volt, amikor megtudta, hogy a kisasszony visszatérésének az esélyei ismét nőttek egy keveset.

- Döntöttél már, hogy kit hívsz meg ismét? – kérdezte Draco olyan hangon, mintha csak az időjárásról csevegne.
- Még nem vagyok biztos a dolgomban, de alakul – bólintott a férfi.
- És akkor maradt az a két jelölt, aki volt?
- Igen. Feltételezem, olvastad a Próféta botránycikkét – intett az említett sajtótermék felé a fejével. – A hölgy szinte személyes sértésnek vette a személyemet.
- Igen, olvastam – biccentett a Draco, és igyekezett nem elárulni, mennyire érdekli a téma. – Felháborítónak tartom.
- Azt, hogy kifogása van ellenem, vagy azt, hogy a barátnőd irodája botrányba keveredett? – Perselus fürkészőn nézett keresztfiára, és nagyon kíváncsi volt a válaszra.
- Természetesen mindkettő felháborít – válaszolta őszintén a fiú. – Ez nem vet jó fényt sem rád, se Hermionére. Igaz, hogy te tudod kezelni az ilyen helyzeteket azzal, hogy egyszerűen nem veszel róluk tudomást, de nem tudom, hogy ő hogyan fogja viselni. Biztosan megkeresik majd a riporterek őt is. Le se került még a címlapról a tárgyalás miatt, és máris visszatették…
- Majdcsak kiheveri valahogy… – Piton hangja ugyan közömbösen csengett, de belül azért nem volt ilyen érdektelen, bármennyire szerette volna elhitetni még magával is.
- Igen… Minden bizonnyal.

Draco nem szólt többet, figyelmét inkább visszafordította a tányérjára. Arra gondolt, hogy milyen meglepő lesz majd a keresztapjának Hermione nyilatkozata, ha valóban megkeresik a Prófétától. Nem kételkedett abban, hogy a lány minden érintettsége ellenére is diplomatikusan fog válaszolni az Irodát ért rágalmakra.


Miután az ebéddel végzett, Piton visszatért a laborba, és az előző leltár listáját, egy tiszta pergament és pennát vett kézbe, majd elindult a már kész főzeteket tartalmazó szekrények és polcok felé, hogy leellenőrizze, melyikből mennyi van, és mi az, amiből ideje ismét készítenie néhány adagot.
Végignézte a különböző gyógyító főzeteket, sebhegesztőket, fájdalomcsillapítókat, egyezette a korábbi adatokat a jelenlegivel, és lassan végzett az első szekrénnyel. A következőben voltak az erősítő főzetek, álomitalok, macskajaj elleni szérumok, és halvány mosoly jelent meg a szája szegletében az emlékre, amikor Dracóval felöntöttek a garatra.
A harmadik szekrényben mindenféle porokat tartalmazó tégely sorakozott, alattuk kenőcsök és más külsőleg alkalmazható készítmények.
Lassan végzett a leltárral, és már csak a védett szekrénye volt hátra. Sorra feloldotta a különböző védő- és riasztóbűbájokat, majd kinyitotta a faragásokkal díszített faajtókat. Itt tartotta azokat a főzeteket, amelyeknek az elkészítése több hetet is igénybe vett, illetve a speciális, saját fejlesztésű bájitalokat. Mivel nemcsak a Gyengélkedő, hanem a Szent Mungó számára is készített főzeteket, nem engedhette meg magának, hogy egy súlyos és sürgős esetben azt kelljen mondania, hogy nincsen kész bájitala.
Szerencsére az évek során sikerült kikísérleteznie, hogyan tárolhatók az ilyen kényes készítmények hosszú ideig, és amellett, hogy a gyógyítók is kaptak belőlük, ő is megtartott magának néhány fiolával a biztonság kedvéért.

A következő polcon voltak azok, amelyek még a kémkedés éveiből maradtak meg. Ezeket extra hosszú szavatosságúra fejlesztette a háború utolsó éveiben arra gondolva, hogy ha történne vele valami, ami miatt nem tud főzeteket készíteni, vagy ha esetleg meghalna, akkor a Rend egy ideig még ne kerüljön emiatt szorult helyzetbe. Hála a gondos előrelátásnak, ezek a bájitalok még mindig tökéletesen fogyasztható állapotban voltak.
Néhányból több változat is volt: egy klasszikus, ami a receptkönyvekben is szerepelt, illetve egy vagy két továbbfejlesztett verzió is. Ilyen volt a Százfűlé-főzet, melynek továbbfejlesztett változata akár egy teljes napon át is fenntartotta a kívánt állapotot. Volt egy másik bájital is, ami hasonló elven működött, mint a Százfűlé-főzet, csak ehhez nem volt szükség hajszálra, vagy másra a célszemélytől. Ez a főzet a transzfigurációs bűbájokkal együtt működött.

Amikor ehhez a lombikhoz ért, meglepetten vonta fel a szemöldökét. A korábbi leltárjegyzék szerint az üvegnek tele kellett volna lennie, most azonban hiányzott belőle majdnem a fele. Kinyitotta az üveget, hogy ellenőrizze, megromlott-e, mert az esetleg magyarázat lehetne a megcsappant mennyiségre, ám a bájital kifogástalan volt. Mivel ő nem használt belőle, mióta a háború véget ért, és elcsitultak a megmaradt halálfalók körüli viharok, más magyarázatot nem talált a rejtélyre, mint hogy valaki megdézsmálta a készleteit.
Újabb kérdések sorakoztak fel a hiányzó mennyiség hollétét firtató mellé. Ki rövidítette meg? Miért? Mikor? Hogyan törte át a védőbűbájokat úgy, hogy ő nem vette észre, és hogyan állította vissza azokat?

Elgondolkodva sétált vissza az asztalához a kérdéses lombikkal a kezében, majd leült, és maga elé tette az üveget. Homlokráncolva szemlélte a halványkék bájitalt, és elejéről kezdte a kérdéseket vizsgálni, hogy megtalálja a lehetséges válaszokat.

***

Hermione és Luna éppen ebédszünetről tértek vissza az irodába, amikor ismét kinyílt az imént becsukott ajtó, és két idegen férfi lépett be rajta. Első ránézésre akár új ügyfeleknek is gondolhatták volna őket a lányok, ám ezt a lehetőséget azonnal kizárták, amikor a magasabbik, szemüveges varázsló ismerősen zöld pennát vett elő a zsebéből egy notesszel együtt. A másik férfi egy fényképezőgépet tartott a kezében felkészülve arra, hogy bármikor elkezdhessen dolgozni.

- Jó napot, Miss Granger – köszönt a férfi. – Tim Simons vagyok, a Reggeli Próféta riportere. Szeretném, ha nyilatkozna a ma reggel megjelent cikkel kapcsolatban.
- Nem szeretnék nyilatkozni – válaszolta ingerülten a lány.
- Ez nem lep meg, tekintve, hogy igen kellemetlen az ügy az irodájára nézve – mosolygott hamiskásan a riporter. – Ha jól tudom, ez az első eset, hogy a VTI ilyen helyzetbe került.
- Nyugodt lehet, hogy az utolsó is – vágta rá Hermione.

- Mi a véleménye arról, ahogyan Miss Meiro az Irodát bírálta? – kérdezte tovább Simons.
- Miss Meironak joga van szabadon véleményt nyilvánítani – felelte a lány. – Az már más kérdés, hogy a forma, amit használt, hagy némi kívánnivalót maga után. Ezen kívül a későbbiekben sem fog a VTI változtatni az üzletpolitikáján. Ha valaki, aki ismertebb a varázsvilágban, a mi segítségünkkel szeretne ismerkedni, társat találni, akkor mi eljárunk az érdekében függetlenül attól, hogy a közvélemény mit gondol róla.
- Tehát nem bánta meg, hogy elfogadta Perselus Piton megbízását? – faggatta a riporter egyre nagyobb érdeklődéssel.
- Egyáltalán nem. Piton professzor pontosan ugyanolyan ügyfelünk, mint bárki más – mondta határozottan Hermione. – A múltja számomra nem vita tárgya sem üzleti, sem egyéb szempontból. Ha Miss Meiro nem ért egyet a Wizengamot határozatával, az az ő magánügye. Joga van elutasítani a kiközvetített találkozót, és reméljük, hogy ezt a jövőben kulturáltabb keretek között fogja lebonyolítani.

- És mit szól ahhoz, hogy Miss Meiro nyilvános bocsánatkérést követel önöktől? – tette fel a következő kérdést Simons.
- Azt, hogy sem a saját, sem pedig a VTI nevében nem fogok bocsánatot kérni tőle sem nyilvánosan, sem egyéb más módon. – Hermione karba tett kézzel, emelt fővel nézett a riporter szemébe, miközben a fotós vadul készítette a képeket. – A VTI nem tett semmi olyat, ami miatt bocsánatot kellene kérnünk tőle. Nem a mi hibánk, hogy ő azt gondolja, amit.
- Köszönöm, Miss Granger – mosolygott rá Simons a lányra. – Azt hiszem, az esti számban már benne is lesz a cikk. További szép napot!

Hermione egy nagy sóhajjal zárta be az ajtót Simons és a fotósa után, majd nekivetette a hátát.
- Na, erre kíváncsi leszek – mondta Luna mosolyogva.
- Szerinted butaság volt?
- Semmiképp – rázta a fejét a szőke lány. – Én is ugyanezt mondtam volna.
- Reméljük, elcsitul végre ez az ügy…

***

A halványkék bájital ugyanolyan némán álldogált az asztal közepén, mint egy órával korábban. A professzor hiába fixírozta, abból, hogy csak nézte, nem tudott meg többet. Még mindig nem jutott közelebb a talány megoldásához, csak annyit tudott biztosan, hogy valaki megcsapolta a főzetet. Egy sóhajjal beletúrt a hajába, és elkezdte rendszerezni a rendelkezésére álló tényeket.
Valaki bejutott a védett szekrényébe. Mivel a laborban rajta kívül csak öt személy fordult meg az utóbbi időben, nem kellett hosszú listát írnia: Hermione, Susan Bones, Neville Longbottom, Draco és Lizzy. A két gyógyítót azonnal ki is zárta, mert egyiküket sem tartotta képesnek arra, hogy úgy feltörjék a védelmi rendszert, hogy ő ne vegye észre.

Hermione már más kérdés volt, a lány jól képzett auror volt, tanult bizonyos szintű átoktörést is, és ismerve a hozzáállását a tanuláshoz, nem lepte volna meg, ha a követelményhez képest jóval több ismerete lenne a témában. Viszont azt is tudta, hogy a griffendéles túl becsületes ahhoz, hogy lopjon. Gyerekként talán elcsent némi hozzávalót a Százfűlé-főzethez, de nem feltételezte róla, hogy ittléte alatt hozzányúlt volna a szekrényhez.

Draco viszont kellően mardekáros volt ahhoz, hogy ha valamire szüksége van, azt megszerezze magának. Vele csak az volt a gond, hogy ő sem tudta volna észrevétlenül feloldani, majd visszahelyezni a tucatnyi bűbájt és átkot. Egy részét talán, de nem mindet. Marad tehát Lizzy, a házimanó, akinek a fajára jellemző rendkívül erős mágiája lehetővé tette ugyan, hogy áthatoljon a védelmen, de ott volt a kérdés, hogy miért tette volna? A házimanó a gazdájának tartozik feltétlen engedelmességgel, önállóan nem kezd kutatni a gazdája holmija között, pláne nem olyan helyen, ami még védve is van.
Hacsak… Lizzy tulajdonképpen úgy tekint Dracóra is, mintha teljes jogú gazdája lenne, és valahol jogosan is, mivel annak idején, amikor a fiú odaköltözött, ő maga mondta a manónak, hogy az ő utasításait is követnie kell. Ha tehát Draco kérte Lizzytől, hogy nyissa ki a szekrényt, és vigyen neki a bájitalból, akkor ez magyarázat lehet az első kérdésekre.

Az viszont továbbra is talány, hogy miért tették mindezt. Mi értelme lett volna, hogy ellopjanak egy-két adagnyit? Mire tudták volna felhasználni? Draco jóformán ki sem mozdult az utóbbi időben, legfeljebb amikor Susannel találkozott, és mostanában, ha meglátogatta Hermionét. Hermione… Mi van, ha Draco nem is magának akarta a bájitalt, hanem a lánynak? Nem, ez már túl abszurd gondolat… De ha mégis… Ha mégis Hermione használta a főzetet, mi lehetett vele a célja?

Piton teljesen ledöbbenve meredt a lombikra, gondolatai villámként cikáztak át az agyán, szinte ő maga is alig tudta követni őket. Draco… Lizzy… Hermione… Draco kihozatta Lizzyvel a bájitalt, mert a manók ősi mágiája erősebb, mint az embereké, és ők észrevétlenül át tudnak hatolni a legtöbb védelmi rendszeren, legyen az bármilyen erős. A manó kihozta neki a fiolát, Draco pedig elvitte Hermionének, hogy… hogy… Miért?
A levelek… Hermione nem azonnal küldte el neki a leveleket, hanem csak a hazatérését követő második napon. Draco vele ment akkor éjjel, és nem is látta a fiút legalább két napig. Bőven volt idejük kitalálni bármit. Akár azt is, hogy belekontárkodnak a társkeresési projektbe… De hogyan? Úgy, hogy a griffendéles versenybe szállt számos ismeretlennel, valószínűleg Draco unszolására, hiszen magától nem valószínű, hogy ilyet tett volna… Ha viszont ő is beszállt, akkor az is valószínű, hogy csaltak egy keveset. Vajon mit manipuláltak és hogyan?

A levelek tiszták voltak, még le is ellenőrizte… Persze, hogy tiszták voltak! – csapott gondolatban a homlokára. A lány nem csinált semmit a levelekkel, egyszerűen csak hozzátett még egyet, ezért nem mutattak semmi rendkívülit az ellenőrző-bűbájok. Hermione levele pontosan olyan volt, mint a többi: egyszerű bemutatkozás és egy jelige. Ő is ugyanolyan jelentkező volt, mint a többiek.

Tehát beletettek egy levelet a többi közé. Nem kérdés, hogy a cél az volt, hogy Hermione is a kiválasztottak között legyen, ezért biztosan úgy írták meg a jelentkezést, hogy mindenképpen felkeltse a figyelmét. Ha pedig valóban találkozóra hívta az álnéven jelentkező lányt, akkor szükségük volt egy idegen külsőre. Hermione nem használt volna Százfűlé-főzetet, mert akkor egy valós, létező nő bőrébe bújva kellett volna találkoznia vele, kockáztatva, hogy adott esetben azt a külsőt dekoratívabbnak találja, mint amivel valójában rendelkezik. Ezért használták ezt a speciális főzetet, amivel – megfelelő tudással – olyan külsőt bűvölhetett magának, ami biztosan nem jön vele szembe az utcán.
Hermionének pedig megvan hozzá a tudása, elvégre szinte minden vizsgáját kitűnő eredménnyel tette le. Nem okozhatott túl nagy gondot az ember-transzformációs bűbájok alkalmazása.

Piton felindultságában felugrott az asztaltól, és járkálni kezdett. Ez az egész egy agyrém… Honnan vették egyáltalán a bátorságot, hogy belekezdjenek egy ilyen kockázatos vállalkozásba? Dracót még meg tudta érteni, a fiú mardekáros, ezt bőven volt alkalma bebizonyítani, hiszen születése óta ismeri, de a lány… Hermione annyira griffendéles, hogy egyszerűen képtelen lenne ilyet feltételezni róla.

Bármennyire is hihetetlen volt, el kellett fogadnia, hogy az apró mozaikokból valóban az a kép áll össze, aminek a részleteit az imént fedezte fel. Hermione, rá egyáltalán nem jellemző módon, mardekáros eszközökhöz nyúl, hogy elérje a célját. Na, de miért csinálja? Elvégre csak szórakozott vele…

Perselus megrázta a fejét, hogy visszaterelje gondolatait arra az ösvényre, ami a bájital titkához vezetheti. Tehát a levelek és a találkozók… Lehet, hogy valóban kiválasztotta a lányt, és már el is töltött vele egy feltehetően kellemes estét. Genine vagy Megahrine?
A professzor gyorsan elhagyta a labort, és felsietett a könyvtárba, ahol a levelezést intézte. Asztalának fiókjában még ott pihentek a levelek, és most feltétlenül újra meg kellett őket néznie. Talán a levelek elárulnak valamit arról, hogy kitől is származnak valójában.

Hamar felért az emeletre, és szinte berontott az üres könyvtárba. Örült, hogy Draco nincs ott, mert nem biztos, hogy némán el tudott volna menni mellette. Kirántotta az asztal egyik fiókját, és kikapkodta belőle a leveleket. Egymás mellé tette Genine és Megahrine bemutatkozó leveleit, és alaposan szemügyre vette őket. A másik két találkozóra hívott boszorkány levelét már eltávolította, így azok már nem zavarták a vizsgálódásban.

Genine levele elég visszafogott volt, és nem is árult el túl sokat magáról. Számmisztika, rúnaismeret, olvasás, kutatás, más tudományok alapvető ismerete. Ezzel szemben Megahrine levele amellett, hogy némi bizonytalansággal indul, elég részletes bemutatást ad az ismereteiről. Ez már inkább Hermionére vallana, hiszen soha nem rejtette véka alá, ha tudott valamit.
Na, és ott az a mondat… „Jelenleg bizonyos transzfigurációs bűbájok és egyes bájitalok egymásra gyakorolt hatásait vizsgálom, és eddig igen kedvezőek az eredményeim.” Ezzel tulajdonképpen el is árulta magát, hiszen ha valóban ők csentek a bájitalból, azt mindenképp ki kellett, hogy próbálják még az esetleges találkozás előtt. „… és eddig igen kedvezőek az eredményeim.” Tehát a próbák jól sikerültek.
Igaz ugyan, hogy a vacsora alatt nem kerültek szóba az emberi átváltozással kapcsolatos dolgok, de ha az okfejtése helyes, mindössze alig egy méterről tapasztalhatta, milyen jól működik a bájitala, ha a transzformációt hozzáértő kezek végzik mellé.

Csakhogy ezek a feltételezések még nem bizonyítottak semmit. Sokkal többet elárulhattak azok a dolgok, amiket a bájitallal nem lehet befolyásolni: a gesztusok, a spontán reakciók. Genine elég tartózkodóan viselkedett vele még akkor is, amikor elköszöntek egymástól. Aztán ott volt az a kép is, amikor kiderült, hogy Draco a keresztfia… mintha innentől kezdve valamivel feszélyezettebbé vált volna. Talán onnantól kezdve, hogy ez kiderült, már nem is akart tőle igazából semmit, és csak az illendőség kedvéért maradt még annyi ideig, hogy ne legyen sértő a távozása. Sokkal jobban kihangsúlyozta a saját szakterülete iránti lelkesedését és elkötelezettségét, mint a bájitaltan iránt. Ha nagyon meg akarta volna szerezni őt magának, akkor bizonyára a bájitaltan tette volna ki a beszélgetésük nagy részét. Kedves volt, bájos, intelligens, de ha jobban visszagondolt a részletekre, látta, hogy talán ez lehetett az a fura, titokzatos dolog a lányban, amit már hazatértekor is érzett.

Megahrine ellenben már rögtön az elején olyat tett, amit senki emberfia nem tud irányítani: elpirult, amikor a rózsát átnyújtotta neki. Ugyanúgy zavarba jött kissé, mint amikor először ajándékozott Hermionénak egy szálat a kertben. Az egész lénye nyíltnak hatott a vacsora alatt, ugyanazt a tudásvágyat és lelkesedést látta a szemében, mint Hermionénak, és ugyanúgy igyekezett helyesen megfelelni a kérdéseire, mint a barna hajú boszorkány. Talán azért, mert valóban ő volt ott akkor este vele.
Jóval tájékozottabb volt a bájitaltan tudományában, mint Genine, ami neki, ha igazán őszinte akart lenni magával, nem volt elhanyagolható szempont. Úgy beszélgették át az egész estét, hogy szinte alig eszméltek fel, mennyire elszaladt az idő. Megahrine sokat mosolygott, kedves, nőies volt, de azt is sugallta, hogy nem sok helyzetben érezné magát elveszettnek. Na, és ahogy lesütötte a szemét, amikor a búcsúzásnál kezet csókolt neki… Pontosan olyan reakció volt, amilyennel már találkozott korábban is, és ami már akkor is nagyon tetszett neki.

Perselus mégis úgy érezte, hogy kellene még valami, ami teljesen, megingathatatlanul alátámasztaná az elméletét. Ahhoz viszont az kell, hogy ismét találkozzanak. Erre a gondolatra újra felvillant előtte az álomkép, és értelmet nyert, hogy miért akkor szakadt meg az álma, amikor hagyta, hogy Hermione arca Megahrine arca mögött maradjon.

Viszont mindezek tükrében tényleg akar-e még újra találkozni a lánnyal? Úgy érezte, hogy ezen ismét el kell gondolkodnia alaposan, mérlegelnie kell a történteket, a saját és Hermione általa ismert érzelmeit, mielőtt a döntést meghozná.

***

Draco a kertben üldögélt, amikor keresztapja megjelent mellette. Látta, hogy a férfi nagyon a gondolataiba van mélyedve, és úgy tippelt, hogy még mindig a randevúkkal kapcsolatos problémán töri a fejét.
- Láttad már az Esti Prófétát? – kérdezte tőle, és meglengette a hírlapot.
- Még nem – felelte Piton, ahogy leült az asztalhoz. – Ír valami érdekeset?
- Igen, de szerintem nézd meg magad. – A férfi felé nyújtotta az újságot, és kíváncsian várta a reakcióját. Nem lepte meg a cikk, számított rá, hogy Hermionét megkeresik a Prófétától, és azt is sejtette, hogy a lány hogyan fog nyilatkozni.

Piton kezébe vette az újságot, és a mutatott oldalt kezdte fürkészni. Hamar megtalálta az őt érintő cikket, amely mellett egy képen Hermione épp karba tett kézzel, emelt fővel és szigorú tekintettel nézett az újságíró felé. Nem látta a lányt azóta a bizonyos este óta, és meglepődött, hogy milyen fáradtnak látszott. Más talán nem vette volna észre, de neki azonnal feltűnt a különbség, hogy milyen nyugodt, szinte már felszabadult volt a veszekedést megelőző éjjel. Pontosan ott állt a nyugágya, ahol most Draco ült…

Visszaterelte gondolatait az újsághoz, és olvasni kezdte a cikket. Tekintete sebesen követte a sorokat, és igen meglepődött Hermione nyilatkozatán. Nem számított rá, hogy a lány a történtek után is a védelmére kel, és nyíltan megtagadja a bocsánatkérést. Ő maga is neki adott ugyan igazat, elvégre nem felelősek azért, ha valakinek nem felel meg a partner, akivel összehozzák a találkozót, de nem hitte volna, hogy az üzleti érdekeket félretéve az igazságérzetére fog hallgatni. Griffendéles…
Mindazonáltal a délután tett felfedezések hatására megérintették az olvasottak. Hermione kiállt érte, emelt fővel vállalta, hogy neki közvetítettek, és szilárdan ragaszkodott az álláspontjához. Nem ingott meg egy pillanatra sem, és nem engedte azt hinni, hogy talán hiba volt elfogadnia a megbízást. Még akkor sem, ha ez az üzleti megállapodás nem volt éppen szokványos.
Erről azonban egyelőre nem tesz említést keresztfiának, mivel még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy tévedett, és Dracónak nincs semmi köze az egész bájital-eltűnési dologhoz.

- Mit szólsz hozzá?
Draco hangja valahonnan távolról érkezett, de eljutottak hozzá a szavak. Válaszolni azonban nem tudott azonnal. Minden olyan kavargó volt, a gondolatai, az érzelmei, az indulatai; csak úgy zsongott minden, és ez is új dolog volt számára. Soha nem volt bizonytalan, legalábbis nem engedte meg magának, hogy a bizonytalanság eluralkodjon rajta. Mindig igyekezett a legrövidebb idő alatt kiváltani ezt a kétkedést valami biztosra.

- Jellemző – szólalt meg végre. – Nem hinném, hogy jót fog tenni a vállalkozásának.
Draco várt még, hogy talán a keresztapja bővebben is kommentálja a hírt, de nem kapott további véleményt.
- Ennyi a hozzáfűznivalód? – kérdezett rá pár perc múlva.
- Mit kellene mondanom? – kérdezett vissza.
- Nem is tudom – vont vállat a fiú. – Nem is érdekel, hogy Hermione kiállt érted azok után, ahogy viselkedtél vele?
- Nem biztos, hogy okos dolog volt ezt a nyilatkozatot tenni – válaszolta a férfi kitérően. – Ő az ügyfeleiből él, és nem belőlem.
- Te is az ügyfele vagy – mutatott rá Draco. – Így vagy úgy, de te is az vagy, ezt nem tagadhatod.

- Azért az teljesen más – hárított a férfi. – Én valójában csakis miattad vagyok az ügyfele, de ez az üzleti kapcsolat hamarosan már érvényét veszíti.
- Miért? – kérdezte a fiú. – Beláttad végre, hogy nem volt igazad, és megkeresed Hermionét?
- Nem éppen erre gondoltam… - Piton letette a Prófétát az asztalra. – Holnap reggel elküldöm a levelet az egyik hölgynek, és ha úgy alakulnak a dolgok, akkor Hermione közreműködése már szükségtelen lesz.
- Szerintem most mondtad ki először a nevét, mióta elment…
- Hogy te miket meg nem figyelsz… – morogta a férfi.
- Ez már jelent valamit – vigyorodott el Draco.
- Te csak ne spekulálj – intette a fiút.
- De, de, igenis így van – húzta a keresztapját. Rég volt, hogy ilyen hangulat volt közöttük, és nagyon örült neki, hogy végre megint olyannak tűnik a hangulat, mint rég. – Valld be, hogy jól esett kimondani a nevét! És biztos vagyok benne, hogy még jobban esne, ha újra beszélgethetnél vele. Vagy épp nem beszélgetnél, hanem…
- Draco, hagyjuk ezt a témát, ha megkérhetlek – szólt közbe Piton szigorúbb hangon. Arra gondolt, hogy ha helyes a feltételezése, akkor már meg is történt ez a beszélgetés, ami valóban hiányzott neki valahol belül. – Menjünk inkább vacsorázni.
- Rendben, de tartom magam ahhoz, amit mondtam – adta meg magát Draco, és felemelkedett a székről, hogy kövesse a férfit a házba.
- Tőlem aztán ahhoz tartod magad, amihez csak kedved tartja…

***

Halványsárga fény vonta derengésbe a kis ház ablakait a város másik szélén. A barna hajú lány az egyik öblös fotelban kuporgott, kezében egy pöttyös bögrét szorongatva, jólesően kortyolva belőle az illatos teát.
Még egy nap telt el anélkül, hogy bármi történt volna. Na jó, azért ez kicsit túlzás, mivel a Próféta gondoskodott arról, hogy a napja ne legyen unalmas. Ha igazán őszinte szeretett volna lenni magához, még jól is esett a lelkének, hogy kiadhatta magából a Miss Meiro miatt felgyülemlett indulatokat. Az a nő egyébként is egy hisztérika hírében állt, és bár ezt ő hivatalosan nem tudhatta volna, de nem ez volt az első eset, hogy a hölgy kifogásolta a kiközvetített varázslót. Ügyfelei megosztották vele olykor az élményeiket, hogy kikkel ismerkedtek meg, és Miss Meiro neve már többször is felmerült, sajnos, nem a pozitív tapasztalatok sorát gyarapítva.

Zaklatott volt, türelmetlen és tehetetlen. Egyelőre megtett mindent, ami lehetséges volt, ezt jól tudta, mégis ott égett benne a tettvágy és valami fura érzés, hogy mennie kell, nem ülhet ott a fotelban összegömbölyödve. Nem tudta, hogy hová lenne a legjobb menni, vagy mit lenne a legjobb csinálni, ezért csak kikászálódott a kényelmes pózból, és céltalanul elindult körbe a házban.
Hamarosan a kertben találta magát, és kezében a bögrével sétált végig a sötétben a fák alatt. A hálószobája alá érve felrémlett előtte a tűz éjszakája, ahogy megpróbáltak kimenekülni a lángoló katlanra emlékeztető épületből. A hintaágy, amire akkor leugrottak, már ismét régi helyén állt tisztán, mintha nem is taposta volna meg néhány koromtól fekete menekülő.
Lépteit arra irányította, és rövid gondolkodás után leült a hintaágyra, és kényelmesen hátradőlt. Korábban is szerette ezt a kerti bútor, de amióta az életét is köszönheti neki, még jobban a szívéhez nőtt.

Egy bagoly húzott el a magasban halkan huhogva néhányat, és Hermione vágyakozva nézett utána a sötét égre tekintve. Bárcsak hozzá érkezne meg végre a bagoly! Már azt sem bánta volna, ha elutasító választ hozna, csak tudna végre valami biztosan. A rossz hír is jobb, mint a bizonytalanság…

***

Közben a Piton kúria lakói lassan elalváshoz készülődtek. Lizzy katonás rendet hagyott maga után a konyhában és a ház többi részén, nyugodt lélekkel tért meg kis kuckójába, és abban reménykedett, hogy talán holnap lesz a napja, hogy a gazdája végre ismét a kisasszonnyal tér haza.

Draco a szobájában olvasgatott, és még mindig ott játszott az a huncut, titkot tudó mosoly a szája sarkában, ami a kerti beszélgetés óta nem tudott kiszökni onnan. A keresztapja kezd megenyhülni, legalábbis a látszat ezt mutatta. Lehet, hogy néhány nap múlva már lenyugszanak annyira az elmúlt időszak eseményei benne, hogy belátja végre, hogy butaság volt elengedni Hermionét.
Csakhogy másnap reggel a férfi levelet akart küldeni… Nem árulta el, hogy melyik boszorkányt választotta, és Draco csak remélni tudta, hogy Hermione volt a meggyőzőbb, és ő kapja majd a levelet. Sejtette, hogy barátnője már nagyon ideges a bizonytalanság miatt, de ha holnap reggel elmeséli neki az esti eseményeket, talán sikerül megnyugtatnia, amíg nem tudnak meg valami biztosat.

A ház harmadik, gyertyafénybe burkolt szobájában pedig a ház ura vetette pergamenre meghívójának sorait az íróasztal mellett. Röviden, tömören, de lényegretörően és udvariasan fogalmazott, ahogy tette mindig is. Semmi felesleges frázis, elcsépelt közhely vagy épp szükségtelen tiszteletkör.
A vacsora után megkönnyebbülten hagyta magára Dracót, és örült, hogy sikerült úgy átvészelnie az étkezést, hogy nem kérdezte meg a fiútól: tud-e valamit az eltűnt bájitalról? Még mindig felindult volt a lehetőségtől, hogy megint a háta mögött piszkáltak bele a magánéletébe, de ugyanakkor az eszmefuttatása adott neki valamilyen furcsa megnyugvást is. Mintha bebizonyosodott volna, hogy alaptalanul viselkedett olyan elutasítóan a lánnyal, hiszen nem volt könnyű az útjuk egymáshoz, és mégis megtalálták a másikat.

Ha helyesen rakosgatta a kirakós darabkáit, akkor a kép nemcsak azt mutatja, hogy a keresztfia és Hermione újra elkövették azt a hibát, amit korábban, hanem azt is, hogy a lány mégis akar tőle valamit. Ő elmarta maga mellől, de mégsem hátrált meg, hanem keresett, és talált is, egy módot, amivel újra megtalálhatják egymást.
Elmosolyodott a gondolatra, hogy mennyire griffendéles vonás versenybe szállni egy sereg idegennel úgy, hogy a siker közel sem biztos, és mellette mennyire mardekáros a kivitelezés módja. A fair play sohasem volt a mardekárosok sajátja, talán csak akkor, ha biztosak voltak a sikerben. Hermione mégis belement a versenybe kockáztatva azt, hogy valamelyik rostán kihullik, és nem lesz semmi az egészből. Fogalma sem volt, hogy a lány mit tervezett arra az esetre, ha mégsem őt választja, de gyanította, hogy akkor nem próbálkozott volna tovább. Azt sem tudta, hogy ennek az egész dolognak mekkora része köszönhető Dracónak, mennyi befolyása volt a fiúnak az eseményekre, de tudta, hogy idővel ez is ki fog derülni.

Mire leült megírni Megahrine meghívóját, addigra már odáig jutott a gondolkodásban, hogy talán még örülne is, ha kiderülne, hogy Megahrine valójában Hermione. Jóleső, de ugyanakkor szúró érzés is volt, amikor magának is elismerte végre, hogy mennyire hiányzik neki a lány társasága. Ha beigazolódik a sejtése, és Hermione nem csak törlesztésnek szánta ezt az egész színjátékot, akkor persze örülni fog, de a lány nem ússza majd meg a fejmosást. Ahogyan Draco sem, hiszen a fiú keze legalább annyira benne van az eseményekben.

Meghívta hát Megahrine-t egy újabb találkozóra, és elhatározta, hogy árgus szemekkel fogja figyelni minden mozdulatát, minden szavát, és csak akkor fogja leleplezni, ha minden kétséget kizáróan biztos a dolgában. Azzal egyelőre nem számolt, hogy mi történik akkor, ha megbukik az elmélete. Arra ráér akkor is, ha ez bekövetkezik.
A lepecsételt meghívót az asztalra készítette, hogy reggel azonnal el tudja küldeni, majd lefeküdt, de elaludni még sokáig nem tudott. Ha a kisasszony elfogadja a meghívást, nem egészen huszonnégy óra múlva mindenre fény derül…

                                              ***

Másnap reggel a bagoly méltóságteljesen szelte át a várost, mintha tudatában lett volna, hogy milyen fontos is a küldemény, amit kézbesítenie kell. Elegánsan landolt az ablakpárkányon, kicsit rendezte a tollait, hogy ne legyen olyan viharvert külsejű, majd halkan kopogtatott csőrével az üvegen.
Hamarosan felbukkant egy álmos, ámde kíváncsi tekintetű, barna hajú ifjú hölgy, és kinyitotta előtte az ablakot. Beröppent, és letelepedett az egyik szék háttámlájára, majd készségesen a lány felé nyújtotta a lábát.
Nem szállt fel azután sem, hogy a lány leoldotta a levelet, hanem maradt a helyén türelmesen, hiszen meg kellett várnia a választ.

Hermione álmossága azonnal tovaszállt, amikor meglátta a baglyot az ablakban. Remegő kézzel oldotta le a pergament, majd kitekerte, és diónyira összezsugorodott gyomorral kezdte olvasni. Háromszor is el kellett olvasnia, majd lerogyott a székre, és felnevetett. Gyorsan megírta a választ, és megpróbálta első nekifutásra a madár lábára kötni. Búcsúzóul megsimogatta a bagoly fejét, és a postás egy hálás huhogás után ugyanolyan büszkén kelt útra, mint ahogyan érkezett.

A barna hajú boszorkány ült még néhány percig az imént kapott levélre meredve, és úgy olvasta el egymás után többször, mintha meg kellene tanulnia kívülről. Tehát ismét találkoznak… Őt választotta, nem azt a másikat… Tényleg igaz, vagy még alszik, és mindjárt jön Csámpás, hogy a fülébe dorombolva felébressze?

Csámpás valóban jött, és dorombolt is a lábához dörgölőzve, de ő nem ébredt fel. Nem volt miből felébredi, hiszen ezt aznap már megtette, amikor hallotta a kopogást az ablakon.
Pár perc elteltével szélesen elvigyorodott, és gyorsan pergament húzott maga elé, majd három szót lekörmölve kisietett a házból, hogy az otthon tartott, de az irodához tartozó bagollyal elküldje a címzettnek.
Megpróbált reggelizni, de olyan izgatott volt, hogy az örömtől egyetlen falat sem ment le a torkán, így inkább a házban cirkálva várakozott, hogy megérkezzen a vendége.

***

Draco a bagoly kopogtatására ébredt. Zavaros tekintettel engedte be a madarat, és megszabadította a küldeménytől. Elsőre el sem tudta olvasni, annyira összefolyt a szeme előtt a rövid üzenet, de aztán a második lendülettel már ki tudta bogarászni a macskakaparást.

Azonnal gyere! Hermione

Értetlenül pislogott néhányat, majd berontott a fürdőszobába, gyorsan megmosakodott, felöltözött, és a levelet a zsebébegyűrve kirohant a házból, hogy a lányhoz hoppanáljon. Nem volt ötlete sem, hogy mi történhetett a barátnőjével, és remélte, hogy nincs semmi baj, mert akkor átkozhatná magát, hogy egyedül elrohant megmenteni a lányt ahelyett, hogy hívta volna Perselust is…

Türelmetlenül kopogott az ajtón, majd benyitott, és elindult a házban, hogy megkeresse a lányt. Félúton járt a nappali felé, amikor Hermione kilépett a helyiségből, és sietősen elindult felé.
- Jaj, Draco, képzeld… – kiáltotta a nyakába vetve magát, de mondandójának további része érthetetlen motyogássá vált.
A mardekáros automatikusan átölelte Hermionét, és próbálta kivenni a szavait, de nem sikerült.
- Várj, várj, lassabban! – mondta, és eltolta magától a boszorkányt. – Mi történt? Nem értettem, egy szót sem.
- Na, szóval ma reggel jött a bagoly, és Perselus írt, hogy találkozhatnánk-e ma este, mert szeretne újra látni, és nagyon élvezte a múltkori vacsoránkat… – hadarta széles mosollyal az arcán.
- Tényleg? – derült fel Draco arca is. – Tudtam én, hogy téged fog választani!
- Jaj, én annyira örülök! – lelkendezett Hermione. – El se hiszem! Megírtam neki a választ, hogy a ma este jó, de utána még elolvastam legalább tizenötször, hogy mit írt, hogy nem értettem-e félre valamit…
- Akkor én is mesélek valamit, ami talán megnyugtat – kezdte a fiú, és elmesélte az előző este történt beszélgetést, Hermione pedig idült mosollyal az arcán hallgatta, mintha ki tudja, mit mesélne.

Draco megnyugodva figyelte a csillogó szemű boszorkányt, és nagyon örült, hogy az elmúlt hetek fásultsága és idegeskedése után végre ismét felszabadult mosolyt láthat barátnője arcán. Ki tudja, talán aznap este végre véget ér ez a vesszőfutás, a keresztapja és Hermione ismét egymásra találnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak…
Persze várt még rájuk a leleplezés kényelmetlensége és bizonytalansága, de remélte, hogy ezt már viszonylag zökkenőmentesen tudják lebonyolítani.

- El kell mennem, hogy vegyek valami göncöt is – hallotta Hermione hangját. – Szólnom kell Lunának is, hogy később kezdek ma. Tényleg, olvasta a Prófétát tegnap?
- Igen, persze, megmutattam neki – bólintott Draco. – Örült neki. Nem mondta ki ugyan hangosan, de én láttam rajta, hogy örült annak, hogy kiálltál mellette.
- Ha másról lett volna szó, akkor is ugyanezt mondtam volna, és akkor is ugyanígy nyilatkoztam volna – felelte a lány.
- Igen, tudom, és ő is tudja – válaszolta. – Szerintem csak nem hitte, hogy a történtek után így fogsz viselkedni. Lehet, hogy azt várta, hogy majd bocsánatot kérsz attól a nőtől, és megpróbálod valahogy eltussolni az ügyet.
- Lehet, de ilyenért nem kérnék elnézést sem ettől a nőtől, sem senki mástól – vont vállat Hermione. – Ez egy olyan dolog, amihez nekünk a világon semmi közünk. Megfelel a megadott feltételeknek, mi összehozzuk a találkát, és a többi már nem a mi dolgunk.
- Jól van, szerintem szedd össze magad, és indulj az irodába vagy vásárolni, vagy ahová akarsz – noszogatta Draco. – Én is hazamegyek, mert nem is reggeliztem, csak rohantam ide. Azt hittem, valami baj történt.
- Ne haragudj, hogy ilyen hirtelen ideugrasztottalak – szabadkozott volna Hermione, de a fiú leintette.
- Nem számít. Az a fontos, hogy ügyes legyél este.
- Gondolj rám, Draco! – sóhajtotta a lány.
- Te fogod kitölteni minden gondolatomat, drága hölgy – vigyorogta.
- Perverz – nevetett fel Hermione is. – Na, indulj enni! Tudom, hogy a pasik üres hassal kibírhatatlanok.

Draco magára hagyta mosolygó barátnőjét, és hazament. Keresztapját nem látta sehol, így az étkezőbe ment, ahol azonnal megjelent Lizzy, hogy reggelit adjon az Úrfinak.
- Jól alakulnak a dolgok, Lizzy – mondta halkan a manónak.
- Valóban, Úrfi? Lizzy örül, hogy segíthetett, hogy uram és kisasszonyom kibéküljenek – felelte csillogó labdaszemeit a fiúra függesztve.
- Azt hiszem, holnapra minden el fog dőlni. – Draco elgondolkodva harapott bele a pirítósba, és nem is észlelte már, hogy a körülötte sertepertélő manó boldogan bólint, majd dolga után siet.

***

Gondos készülődés, szekrény előtt való toporgás, ingcsere és egyre idegesebb járkálás jellemezte Perselus Pitont, mire alkonyodni kezdett. Mivel már csak fél órája volt a találkozóig, elhatározásra bírta magát, és egy sötétkék ing mellett döntött. A könnyű zakót a karjára hajtva sietett le a lépcsőn, hogy a kertből beszerezzen egy szál rózsát. Nem is volt kérdés, hogy ismét virágot ajándékoz vendégének.

Még időben érkezett az étteremhez, hogy ő várjon Megahrine-re, és addig is megkereste az előre lefoglalt asztalt. Bort rendelt, és ismét az éttermet kezdte szemlélni, de ezúttal nem volt ideje belemerülni a környezet tanulmányozásába.
Ahogy az ajtó felé fordult, meglátta a közeledő boszorkányt. Csodálattal vonta fel kissé a szemöldökét, amikor észrevette, hogy ismét egymáshoz öltöztek. Megahrine ugyanis egy éjkék selyemruhát viselt, haját elegánsan feltűzte, és a kontya hasonlított ahhoz, amit Hermione viselt a bálon. Sokáig nem volt ideje ilyenekre gondolni, mivel a lány sugárzó mosollyal közeledett, így felállt a székéről.

- Jó estét, Megahrine – fogadta a lányt. – Ön ma este is gyönyörű!
- Jó estét, Perselus – mosolygott rá a lány, és a férfi felé nyújtotta a kezét. – Köszönöm a bókot!
- Én köszönöm, hogy elfogadta a meghívást annak ellenére, hogy csak ma reggel írtam – mondta, majd kezet csókolt, és átnyújtotta a rózsát.
- Én köszönöm, hogy meghívott ismét – felelte halkan, kicsit elpirulva Megahrine. – És köszönöm a szép virágot is.
Perselus meglepve nézte, ahogy a lány finoman a hajába tűzi a virágot, pontosan a kontya mellé, pontosan úgy, mint Hermione tette a bálon. Egy újabb árulkodó jel, gondolta magában, és ő is leült az asztalhoz. A pincér étlapot tett eléjük, majd diszkréten visszavonult addig, amíg a döntés megszületett.

- Hogy halad a kutatásokkal? – kérdezte Perselus kíváncsian.
- Azt hiszem, jó irányba halad a kísérlet. Örülök, hogy érdekli – mosolygott a lány.
- El sem hinné, mennyire – felelte somolyogva.
- És az ön kísérlete azzal a bájitallal? – kérdezte Megahrine. – Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a napokban éri el a következő kritikus pontot.
- Igen, így van – bólintott Piton. – Egyelőre minden rendben halad, úgy tűnik, hogy jól számoltam ki a holdkőpor szükséges mennyiségét. Most megint érési szakaszban marad a főzet egészen holnapután reggelig.
- Tudja, sokat gondolkodtam ezen a bájitalon, és az jutott eszembe, hogy…

Megahrine kifejtette az ötleteit, amit a professzor egyrészt érdeklődéssel hallgatott, másrészt azon gondolkodott, hogy újabb bizonyítékot kapott a lánytól a személyazonosságát illetően. Csillogó szemekkel magyarázta a gondolatait, más kísérletek eredményeivel alátámasztva az érvelését. Ugyanazt a lelkesedést és szenvedélyt látta viszont az idegen arcon, amit Hermionén tapasztalt, amikor együtt dolgoztak vagy beszélgettek.
Igyekezett óvatosan és diszkréten megnézni magának a szemben ülő nőt, hogy talál-e valamilyen más külső hasonlóságot. Erre a legalkalmasabb pillanatot a pincér megjelenése szolgáltatta. Amíg leadták a rendelésüket, sietve, de a lehető legalaposabban megnézte Megahrine arcát, nyakát, vállait és kezeit, és úgy érezte, hogy néhány arcvonása, mozdulata tagadhatatlanul a barna boszorkányé.

Nem értette, hogy miért nem vette észre az első alkalommal, hiszen hosszú évekig a megfigyelés, a legapróbb részletek azonnali észrevétele tartotta életben. Mulasztását a gyanútlanság számlájára írta, és azzal magyarázta, hogy minden erejével azon volt, hogy ne hasonlítsa meghívott partnereit Hermionéhoz.
Azonban még mindig nem volt teljesen biztos a dolgában, még mindig úgy érezte, hogy tévedhet is. Bizonyos mozdulatok teljesen idegenek voltak, a beszédstílus és a szavak megválasztása sem vallott Hermionéra, ezen kívül ott volt az a tény is, hogy asztaltársa épp az imént kortyolt bele a vörösborba.
Hermione soha nem ivott alkoholt, és nem tudta elképzelni azt a helyzetet, amiben a boszorkány eltérne ettől a szokásától. Persze egy pohár bor még dönti le az ember összes gátlását, és nem vetkőzik ki magából, de ez az észrevétel újfent elbizonytalanította. A lány nem alkalmazta Hermione legjellegzetesebb szokásait, nem igazította kósza hajtincseit a füle mögé, egyetlen egyszer sem harapta be az alsó ajkát, és semmi olyat nem tett, ami teljesen biztossá tette volna gyanúját. Még kell valami bizonyíték…

A pincér visszatért a vacsorával, majd a poharak újratöltése után magára hagyta a párost.
- Remekül néz ki ez a kacsa – mosolygott a boszorkány.
- Ismeri az itteni konyhát? – kérdezte Piton.
- Nem, még soha nem jártam itt – rázta a fejét finoman a lány. – Ön ismeri?
- Nem, még én sem voltam itt korábban – felelte a férfi. – De a bárány is nagyon bíztatóan mutat.
Amint hozzáláttak az ételek elfogyasztásához, halk zene csendült fel a háttérben, és a világítás is megváltozott. Érdeklődve néztek körbe a diszkrét félhomályba bújó termen, és az egyik távoli sarokban egy nehéz függönyt láttak éppen félrecsúszni.

A függöny mögött feltűnt egy kicsiny színpad, rajta egy négyfős zenekarral és egy magas, középkorú nővel, aki a lágy dallammal együtt ringatózva énekelni kezdett. Nem volt hangos, csak amolyan kellemes háttérzeneként igyekezett még kényelmesebbé tenni a vendégeknek az étteremben eltöltött időt. A színpad előtt egy egyelőre üres, nem túl nagy táncparkett nyúlt el, ami új ötletet adott a professzornak.
- Nem is tudtam, hogy itt van élőzene is – mondta Megahrine meglepetten.
- Elhiheti, hogy én sem. Nem tudom, szeret-e táncolni, de ha van kedve… – intett tétován a parkett és a zenekar felé.
- Igen, szeretek táncolni – mosolyogta kedvesen. – Vacsora után szívesen táncolnék önnel, Perselus.

Piton gondolatban kipipálta az ötletet. A táncot nem fogja tudni tettetni, és ha igaza lesz, akkor akár le is leplezheti a kis összeesküvést. Addig viszont még bőven van idő további megfigyelésekre.
Kellemesen elcsevegtek a vacsora további részében, folytatták a bájitalok és bűbájok kapcsolatának taglalását. Ebben a kérdésben még ő is otthon volt valamennyire, hiszen bizonyos bájitalok készítése során alkalmazni kellett néhány varázslatot. Igaz, nem feltétlenül transzfigurációt, de a bűbájtan behatóbb ismerete mindenképp segített az ilyen főzetek elkészítésében.

- Nemrég olvastam egy cikket, amelyben a hámsérülések kezelésére használatos kenőcsök hatásának lehetséges felerősítéséről volt szó – magyarázta a desszert fölött. – Azon gondolkodtam, hogy megvizsgálok néhány készítményt, hogy milyen bűbájokkal lehetne növelni a hatékonyságot.
- Ebben akár segíteni is tudnék – felelte elgondolkodva Perselus. – Nekem van egy továbbfejlesztett Sebzáró kenőcsöm, amit az égési sérülések hatékonyabb kezelésére dolgoztam ki. Van az ismerősem között sárkánykutató, és ő a csapatával együtt már régóta használja a krémet.
- Oh… nem is tudom, mit mondhatnék – akadt el szinte a szava Megahrine-nek. – Ez… nagyon kedves öntől, Perselus. Örömmel venném, ha együtt dolgozhatnék önnel.
- Rendben, akkor azt meg is beszéltük – bólintott a férfi mosolyogva. – A részletekről majd később.

Pár perccel később a pincér eltüntette előlük a desszert után hátra maradt üres tányérokat. Perselus néhány pillanatig egy félmosollyal nézte az előtte ülő lányt, majd előredőlt az asztal felett.
- Azt hiszem, ígért nekem egy táncot, kisasszony.
- Valóban – mosolygott vissza rá a boszorkány. – Részemről mehetünk is.
- Remek – felelte Perselus, és felemelkedett a székéről.
Udvariasan a kezét nyújtotta, és felsegítette a hölgyet, majd a parkett felé vezette, ahol már néhány pár összesimulva ringatózott a fülbemászó melódia dallamára.

Valahol a tánctér közepén szembefordult a lánnyal, és magához húzva lassan ők is táncolni kezdtek a könnyed ritmusra. Furcsán ismerős érzés volt a karcsú alakot a karjai között tartani, érezni a keze alatta a finom selymet, a vékony anyagon átsugárzó bőrének melegét. Orrában érezte a könnyed illatot, amit már az első találkozásnál is kellemesnek talált. Most azonban az eső utáni tavaszi rét illatába belekeveredett a hajába tűzött rózsa illata, és egy másik is, amit az elmúlt hetekben oly sokszor érzett szerte a házában. Gyöngyvirág… Gyengén lehetett érezni csak, szinte észrevehetetlen volt, de az ő érzékeny orra mégis felfedezte.

Hermione… Valóban ő lenne?

Ismét elkapta az az érzés, ami a bálon is, hogy szinte kísérteties, mennyire összeszokottan táncolnak. Pedig ez még csak a második táncuk volt. A szeme sarkából lepillantott a lányra, aki lehunyt szemmel, ajkain lágy mosollyal lépkedett, amerre vezette. Érezte, hogy teljesen rábízta magát, szinte ösztönösen követte a lépteit, és a legapróbb mozdulatából is tudta, merre kell lépnie vagy fordulnia. Alig akarta elhinni, pedig egyre több bizonyosságot nyert.

Hermione… Hát valóban ő az… A szemtelen, csillogó szemű, határozott és maka