Amint felpattantak a szemei, nyomban megállapította, hogy a gyengélkedőn fekszik. Kissé megnyugodott, mikor észrevette, hogy senki nincs a közelében. Főleg a javasasszony. Utálta, mikor a nő annyira anyáskodóan viselkedett. A gyomra viszont vészesen korogni kezdett, így felpattant az ágyból. Végignézett magán, majd a rákerült pizsmákat átváltoztatta megszokott ruháira. Természetesen jó öreg talárja sem maradhatott el. A folyosók többé- kevésbé kihaltak voltak. Senkivel nem futott össze, míg a Nagyteremig nem ért. Odabentről folytott hangokat hallott, de a nap állásából arra következtetett, hogy körülbelül öt óra lehet. Tehát sem vacsora, sem ebédidő nem lehetett még. A gyomrának újabb morajlása azonban rögtön kiűzte gondolataiból a dolgot, s belépett a terembe. Néhány hosszú lépéssel átszelte a távot, s leült szokásos helyére. Néhányat ütött az asztallapra, mire megjlent pár tál,  tele a legkülönfélébb falatokkal. Maga elé húzott egy nagy tányér zöldséglevest, s csendesen falatozni kezdett.

- Mi van már?- szólalt meg, mikor észrevette, hogy milyen csend van körülötte.

Felemelte szemét a kanaláról, s körülnézett. Megdöbbenésére az egész iskola jelen volt a teremben, s minden arc felé fordult. Jobbra nézett, hogy megkérdezze kollégáitól, mi történt, de azok is nagy szemeket meresztve bámultak rá.

- Történt valami?- húzta fel a szemöldökét.

- Nem is tudom…- szólalt meg Minerva. A tény, hogy több hónapon keresztül itt voltál, míg mindenki aggódott miattad elég? Vagy a tény, hogy elrontasz egy bájitalt?

- Azt már ki se felejtsük, hogy  a nagy Perselus Piton épp lovaglást tanít – szólt közbe Vector.

A teremben néhány diák felkuncogott.

- Ja és azt sem, hogy nem tudta elkészteni a bájitalának az ellenszerét…- kapcsolódott be a beszélgetésbe Bimba.

- Na és mit szóltok a magánórákhoz?- szólt Binns.

- Rendben, megértettem. Oda az imázsom – sóhajtott fel a tanár.

- Igazából a professzornak sikerült megtanítania elég sokmindent azokon az órákon, anélkül, hogy sértegetett volna – szólalt meg Porter valahonnan a terem végéből.

- Mint mondtam….- forgatta meg a férfi a szemeit. Oda az imázsom.

A teremben a diákok csodálkozva néztek egymásra. Hírtelen úgy néztek ki, mint akik nem tudják eldönteni, hogy jó ötlet-e nevetni.

A furcsa helyzetet azonban félbeszakította egy hangos kiáltás, majd a nagyterem ajtai kicsapódtak.

- Albus!- rohant be az ajtón a javasasszony.

Az igazgató mosolyogva hátralökte a székét.

- Azt hiszem a legfontosabb tényről, hölgyeim és uraim, teljesen megfeledkeztek- suttogta, majd hangosabban szólalt meg:- Igen Poppy?

- Eltűnt! Egy percre nem figyeltem, és… - hallgotott el a javasasszony, mikor megpillantotta a tanárt az asztalnál.

Az arcára rögtön kiült a düh. Perselus már látta a  dolog végét, s védekezően felpattant. A javasasszony két lépéssel  mellette termett, és arra készült, hogy fülénél fogva húzza ki a teremből, de a férfi gyorsan tett egy lépést hátra.

- Na azt már nem – tiltakozott.

A javasasszony azonban hajthatatlan volt.

- Most azonnal visszasétál a gyengélkedőre – parancsolta. Hogy képzeli, hogy csak úgy eltűnik, miután kis híján meghalt? Gyerünk, gyerünk…- intett az ajtó felé.

- Semmi bajom – állapította meg a tanár, s aggódó pillantásokat vetett a diákok immár a visszatartott nevetéstől pirosló arcaira.

- Hát persze. Én meg Merlin lánya vagyok – méltatlankodott a javasasszony.

- Perselus, azt hiszem, menned kellene – nézett rá csillogó szemekkel az igazgató.

- Na de éhes vagyok – tette karba a kezét.

- Hát pesze. Mégis mit vártál?- perelt tovább a javasasszony. Három napi küzdelem a halállal, és amint felébredsz, tökéletesen jól érzed magad?

- Három micsoda?- esett le a tanár álla. Álljon meg a menet. Mi történik itt tulajdonképpen?

- Éppen értesíteni próbáltuk a diákokat arról, hogy hamarosan új tanárra lesz szükség…- válaszolt szomorúan az igazgató. A helyzet az, hogy három nappal ezelőtt miss Malfoy felrohant a kestélyba. Minerva segítségével felvittek a gyengélkedőbe. Poppy néhány óra után megállapította, hogy nem sok választott el a haláltól, és hogy várni kell. A három nap alatt többszőr is kómába estél. Néhány órája rosszabb volt. Poppy szerint nem sok remény maradt hátra. Hogy őszinte legyek, fogalmam nincs róla, valójában mit keresel itt.

Mielőtt Perselus válaszolhatott volna, az ajtó ismét kicsapódott, s egy falfehér nő rohant be a terembe.

- Amint megkaptam a levelet, jöttem – lihegte.

- Remek, miss Malfoy – fordult felé az igazgató.

- Remek? Mit jelentsen ez, igazgató úr?- lassan észrevette a javasasszonyt is.

A nő roppant dühösnek látszott.

- Mit jelentsen ez?- nézett rá. Nem a professzor mellett lenne a helye? Miféle javasasszony ön? Itt üldögél, ahelyett, hogy megtenne mindent, hogy meggyógyítsa?

Poppy arca kissé megenyhült.

- Nos, kisasszony, én mindent megtettem érte, de…

Nathaly szemei elkerekedtek, s arcszíne, bár eddig lehetetlennek tűnt, még fehérebbé vált.

- Nem – szűrte ki nagy neheze fogai között a szavakat.

- Azt hiszem, Poppy, megint sikerült eltúloznod valamit- szólalt meg Perselus. Mindig is tudtam, hogy valaki majd infarktust kap egyszer a jelenlétedben.

A javasasszony sértetten felhúzta az orrát, majd sarkon fordult és kicsörtetett a nagyteremből.

- Bármenyire is furcsa, ezúttal egyetértek – somolygott az igazgató.

Perselus felhorkantott, mire a teremben is feloldódott végre a hangulat. A diákok megkönnyebbűlve nézték a jelenetet, s a kíváncsiság kiült arcukra. Nathaly leült egy székre, s próbálta rendbeszedni magát a sokk után.

- Ennek ellenére, azt hiszem, mégis jobb lene, ha megengednéd Poppynak, hogy megvizsgáljon. A kedvemért.

Perselus megforgatta a szemeit, majd elindult a gyengélkedő felé. Nathaly nyomban felpattant, hogy vele menjen, de az igazgató torokköszörülése egyetértelműen azt jelezte, hogy maradnia kellene. Lemondóan vetett még egy pillantást a távozó férfi felé, majd visszaült az igazgató mellé.

- Azt hiszem, Perselusnak most néhány órácska csendre lesz szüksége. Van néhány apróság, amit meg kell emésztenie.

XxX

Eközben Perselus óriási kanyart vett, és messziről elkerülte a gyengélkedőt. A szobájában nyomban meggyúltak a fáklyák, ahogy belépett, de ezúttal úgy látszott, tényleg nem várták vissza. Odabenn rettentően hideg volt, és úgy tűnt, a házimanók még takarítani sem jártak be, mialatt a gyengélkedőn feküdt. Egy gyors pálcamozdulattal begyújtott a kandallóba, majd megparancsolta valamelyik manónak, hogy töröljön port. A lény nagy szemeket meresztett rá, mikor meglátta. Úgy látszott, mindenki megbékélt azzal a helyzettel, hogy a halál szélén áll.

A néhány perce lefolyó jelenetet csak egyféleképpen tudta értelmezni. Az egyetlen, aki úgy látszott, egy keveset törődött vele, az Nathaly volt. A többiek első reakciója az volt, hogy kiröhögjék.

Idegesen járta a köröket. Nem is gondolta, hogy kollégái ilyen mélyre süllyednének. Tudta magáról, hogy nem a legszeretetreméltóbb ember, de azért ezt nem várta volna el. És még azt sem mondhatta, hogy nem érdemelte meg. Az utóbbi időkben teljesen kiérdemelte ezt a bánásmódot. Tettei egyáltalán nem vallottak arra, hogy valamikor egy megfontolt ember volt. Sőt, épp ellenkezőleg. Minden, amit tett gyávaságról tanúskodott. Ha már az elején az igazgató elé állt volna, most nem lenne ilyen helyzetben. Menekült, s a végén a saját csapdájába esett.

Besétált a hálószobába és felcsapta a szekrényét. Sorban kipakolt belőle mindent, majd a ládájába dobigálta a holmijait. Magára szórt egy kiábrándító bűbájt, lekicsinyítette csomagját, és elhagyta az iskola területét. Abban a percben amikor a Roxfort kapuján kilépett, és megpördült a sarka körül, hogy elhoppanáljon megismétlődött a néhány perccel előbbi jelenet. Ezúttal azonban Nathaly rontott be a Nagyterembe.