Kvintesszencia - G-Portál

Nem...meghaltam, s a mennyben vagyok. Úgy látom, megérkezett az, akit várt. Átveszi a pizzát, fizet, s indulna befelé. A gond csak az, hogy én az útban állok. Megtorpan.

-Michael a neved, ugye?-kérdi.

Persze...mintha nem tudná...

-Igen.-válaszolom

-Bejössz?

Még jó, hogy bemegyek.

-Hát...jó.

-Szűkszavú vagy.

Mert nem kapok szavakat.

-Aha.

Betologat a házba.

-Úlj le. Kérsz pizzát?

Nem...most mindenen jár az eszem, csak épp az evésen nem.

-Nem, kösz.

-Nem haragszol meg, ha én eszek, ugye?

De...

-Egyél.

Magába töm két szeletet. Gyorsan végez velük...Elég éhes lehetett.

-Szóval? Mit akarsz?

Már nyitnám a számat, hogy mondjam...téged akarlak.Most és itt. De aztán észbekapok.

-Igen? Honnan tudtad, hogy itt lakom?

Most valljam be? Nem...

-Telefonkönyvből.

-Te hívtál a múltkor? Amikor Nem vette fel a telefont.

Nem? Milyen nem? Mi?

-Aha.

-Jó...Akkor mi a gond? Talán a könyvtárosnő küldött,

Nocsak...A könyvre gondolsz? Nem...Nem ő küldött...

-Nem.

-Elmondod? Mert még meg kell etetnem Hádeszt, és le akarok feküdni.

Oké...meglesz, meglesz...

(Támadjam le én?)

Hohó...mi jár a fejében...

-Kimegyek Hádeszhez, mert nem akarom, hogy cirkuszt rendezzen. Addig gondold meg, mit akarsz.

Kilejt a szobából...Kérlek...nem kell meggondolnom. Ugyanaz akarom, amit te.

(Nem húzhatom tovább az időt)

De én igen.

(Csak tudnám, mi hozza ki belőle a férfit)

Majd megtudod. Hamarosan. Visszasétál a szobába. Közben én kinézek az ablakon. Csak, hogy lenyugodjak.

-Szóval?-jön közelebb,

Provokálni akarsz? Majd meglátjuk, hogy ki jön ki ebből győztesen.

(Úgy kell látszódjon, hogy ő teszi meg az első lépéseket)

Szóval erre megy ki a játék...Vajon meddig halad a tűrésvonala?

-Bocsi az öltözetemért. Nem vártam vendéget.

Nem hát...De azért nem fárasztod magad, hogy felöltözz. Remek.

-Semmi gond.

Még szép, hogy semmi gond. Megkapja, amit akart. Késöbb.

-Szóval?-kérdi megint.

(Fene a nehéz felfogását)

Nem nehéz a felfogásom. Cseppet sem. Csak jó, hogy most te függsz tőlem.

-Megkínálhatlak valamivel?

Aha...mondjuk magaddal.

-Nem, köszi.

-Akkor ülj le. Lazulj már, és bökd ki. Ennyire rossz hírt hoztál?

Nem tudom, mit ért a rossz hír alatt.

(Ha öt percen belül nem csinál valamit, akkor majd én)

Kíváncsi leszek rá...Szeretném látni, hogy mit fog csinálni. Elindulok a kanapé felé. Ha már meginvitált, akkor kihasználom. Közben úgy teszek, mintha véletlenül érinteném meg. Valósággal kiráz a hideg. Nem fordul hátra. Én meg nem ülök le.

(Azt hiszem, sinen vagyok)

De még mennyire...Végre megfordul.

(Nem is olyan szörnyű, ugye, kedves?)

Miért lenne az? Felveszi az értetlenkedő arcát.

(A mai nap folyamán meg fogom rontani ezt a pasit)

Vagy fordítva....Jócskán megbámulom megint.

(Meddig kell ezt játszani?)

Ráérek egész reggelig.

(Mi a nyavajára vár? Kérvényre? Kezdem elveszíteni a türelmem)

Á...csak arra, hogy elpattanjon az első húr.

-Sokáig hallgatsz még? Mert ha...

Jó lenne, ha elhallgatna. Odanyulok a szájához, s intem, hogy fogja be. Lassan veszem el előle az ujjam. A fenébe. Nincs határa a fecsegésének.

-Mit kell hallanom? Késő van. Mi lenne ilyenkor olyan fontos?

Nem felelek. Végre befogta. Kérdő tekintettel bámul rám.

(Ez már tényleg kínos)

Számomra egyáltalán nem az.

(Gyerünk már...csinálj valamit)

Persze, hogy csinálok...ülök. Elmozdul.

(A lányeg, hogy most teljes egészében végigbámulhatom)

Azt megtehetted volna máskor is.

(Mit takarnak a ruhái)

Érdekel? Tegyél érte.

-Áruld már el, mit akarsz, vagy távozz.

(Remélem nem a második variáns válassza)

És mi van, ha mégis? Felállok a kanapéról, s elindulok az ajtó felé. Utánam jön.

-Hát igazán kellemes társaság vagy.-mondja, s elmegy mellettem, hogy ajtót nyisson.

És még nem is tudsz semmit...Mikor elmenne mellettem magamhoz rántom.

(Na végre! Ennyire nehéz volt? Csókolj már meg! Gyerünk!)

Fogadunk, hogy tovább tudom ezt fokozni...Pár miliméterre állok előtte, s gyönyörködök benne.

(Ha ez most egy csapda, akkor én szépen bele fogok esni)

Már rég beleestél, kislány.

(Gyönyörű szépek a szemei)

Kösz...örököltem.

(Ez már abszolúte nem játék)

De...valójában az...kirázza a hideg.

(Vagy fél, vagy túlságosan ért ehhez.)

Választhatok? A második. Becsukja a szemeit.

(Csókolj már meg! Nem bírom tovább...Gyere már!)

Oké.. Felőlem indulhat lavina. Eljátszadozok vele. Úgy teszek, mintha nem tudnák csókolozni. Na, mi lesz? Most mit fogsz lépni? Elhúzodok, hogy lássam a reakcióját.

(Az első lépés megvolt, nem? Akkor hát azt hiszem, szabad a pálya)

Hát, őszintén megmondva, már szabad volt azóta, mióta becsengettem. Odajön, s megcsókol. Ennyi? Ennyi kellett ahhoz, hogy az enyém legyen? Viszonzom.

(Hú...az előbb nagyon melléfogtam)

Ennyire jól csókolok? Nem gondoltam volna. Gondolatait a reakciója is alátámasztja. Még jó, hogy nem vagyok egy nyápic alak, s meg tudom tartani. Abbahagyom, hogy magához térjen. Felnyitja a szemeit.

(Miért hagyta abba?)

Hát nem is sejted? Utánamkap, de elfordulok. Ahhoz, ami most következik, képes kell legyen járni. Nem fogom ölben cipelni a szobáig. Azt hiszem, felfogta, miután még egyszer a szemeibe néztem. Megfogja a kezem, s visszavisz a nappaliba. Lassan halad, azt hiszem tudom, miért. Belépünk. Visszafordul hozzám.

(Szerelmes lennék? Életemben előszőr?)

Az vagy...Garantálom neked. Megint megcsókol, de csak röviden. Tovább halad...A nyakam veszi kezelésbe...Megremegek az érintésétől. Elkezdi az ingemet kigombolni, majd az övemtől is megszabadít. Végül a nadrágom is csatlakozik hozzá. Végignéz rajtam.

(Azt hiszem, ennél tökéletesebb már nem is lehetne)

Elismerés? Örülök....De nem engedhetem meg, hogy folytassa. Előbb nekem kell kielégítenem őt, mert ha csak hozzám érne, annyi lenne nekem. Leveszek róla abszolút mindent. Lassan kényeztetem. Ha már idáig eljutottam, hadd élvezzük ki. Még néhányszor megcsókolom. Egyre nehezeben veszi a levegőt. Eljutok a nyakáig, s közben kezeimmel végigsimítok a mellein.

(Szőrnyen jól csinálja)

Ennek még jobban örülök. Felsőteste minden kis porcikáját bebarangolom. Néha egy-egy hangosabb sóhaj segítségéval rátalálok az érzékenyebb pontjaira.

(Ha így folytatja, elélvezek még mielőtt rendesen lefeküdnék vele)

Jól van...Hát az úgyis be fog következni. De azért lassítok picit a tempón. Óvatosan lefektetem a földre, s megcsókolom. Közben kezeim megint útnak indulnak. Végigsimítok combjainak belső, érzékenyebb felén, mire fészkelődni kezd.

(Már rég készen állok erre)

Ezt elhiszem. De türelem-nézek a szemébe.

(Ha nem tesz valamit, most rögtön, magam végzek)

Erre kíváncsi lennék. Tovább feszítem a húrt. Erre elindul a keze, hogy beváltsa a fenyegőzését. Visszarántom. Még nincs itt az idő. Elmosolyodok. Mit hoztam ki belőle...Egyik kezemmel lefogom az övéit a feje fölött, a másikkal meg végigsimítok a mellei között. Elengedem, hogy közelebb jussak hozzá. Ismét a combjait cirogatom. Közeledek hozzá...majd hírtelen visszafordulok. Pillanatra visszatartja a lélegzetét, majd mikor rájön, hogy nem történt semmi, kiengedi. Még egyszer. Most még közelebb...és vissza. Jó látni, hogy kínlódik. Még egyszer. Úgy látom, most nem készül rá...Szóval nem ismétlem a játékot. Összerándul a teste, megfeszül, s pár hangos sikítással elélvez.

(Hát ez csodálatos volt)

Örülök neki, hogy így gondolja, de közben figyelmemet másra irányítom. Nem könnyű visszatartanom magam. Egy darabig liheg, aztán megcsókol. Tejószagúszentisten.....megint a nyakamnál van. Miért nem zár be egy égő házba? Talán ott kevésbé kínlódnák. Már alíg kapok levegőt, s egyre lejjebb halad. Most következne...és kikerül. Kínozni akar. Visszaadja, amit én csináltam vele. Megrezdülök, ahogy hasonlóan, mint én, végigsimít a lábamon. Könyörgök...ne csináld...kérlek...Elmozdul. Megcsókol, s közben megpróbál hozzám sem érni. A fenébe is. Ne húzd tovább. Becsukom a szemem. Most, kérlek. Most, mert ha nem...Ennyi kellett nekem. Egy egyszerű kis érintés. Felpattan a szemem, s elhomályosul a világ. Üvölteni tudnék. Miután csökken a gyönyör, egy elnyújtott sóhajjal jelzem, hogy vége. Hálával tartozok neki. Magamhoz húzom, s megcsókolom. Néhányszor végighúzom az ujjam a hátán.

(Azt akarom, hogy az enyém legyen)

Nocsak...Nem vagy egyedül. Hosszú percekig csak simogatjuk egymást. Már nem igazán bírom. Biztos akarja? Ránézek. Inti, hogy igen. Ennyit akartam tudni. Egyetlen mozdulattal felnyársalom. Megint sikolt. Ez igen...Ilyen gyorsan? Na de ezzel nem hagyom abba. Nekem még kell egy kis idő. Mikor magához tér, újra felveszi a ritmust. Egyre gyorsabban...még gyorsabban. És...megint a csúcson. Egyszerre vele. Hát ez igen...Ez már valami. Újra összecsókolom, majd elterülök mellette. Szemeim lassan lecsukodnak.

Nem aludhattam túl sokat. Kint még csak alig kezd pirkadni. Felülök, s nézem, ahogy alszik. Gyönyörű. Egyszerűen muszáj megérintenem. Megcirógatom az arcát. Megmozdul, majd kinyítja a szemét. Felébresztettem. Bocsánatkérően megcsókolom, s ő viszonozza. Végighúzom a hátán a kezemet. Egész le, a derekáig. Magához húz, s újra belefeledkezek. Most kissé tovább tart, de ugyanolyan erőteljesen érzem a beteljesülést.

(Istenem...most érzem csak igazán, hogy élek...)

Igen...sejtem, mire gondolsz. Fekszik még egy darabig, majd elalszik. Feltápászkodom a földről, s felöltözök. Kimegyek a konyhába megetetni Hádeszt. Kiviszem, hogy elvégezze a dolgát, majd a konyhában hagyom. Megtöltöm vizes tálkáját, s még néhány percig bámulom. Felkapja a fejét, s csendesen vakkant egyet. Odagurítom neki a labdáját. Eljátszadozik vele. Közben megírok egy levelet, s belecsomagolom Nora könyvtári bérletét. Azt beteszem a könyvbe. Még mielőtt elmennék, kiteszek egy adag kaját Hádesznek, megsimogatom, majd ottagyom. Visszasétálok a bentlakásba. Még jó, hogy nem keresnek. Felmegyek a szobámba, s rendbehozom magam. Remélhetőleg pár óra múlva kezdődik minden előlről.

(Mi az, hogy használjam belátás szerint?)

Komolyan megkérdezted? Reméltem, hogy nem leszel olyan hülye liba, mint a többiek. De most....Na, majd meglátjuk. Előkapok pár szendvicset. Miközben majszolom, végignézek a szobámon. Semmi érdekes.

(Mire készülsz, Michael?)

Én? Mire készülnék? Várom, hogy felgyere a szobámba.

(Sehol senki)

Mi? Máris itt lenne? De hol? Végigsétálok az épületen. Furcsa, hogy üres minden. Egyik teremben megtalálok egy csoport embert. Felismerem az igazgatót, a gondnokot meg a könyvtárosnőt.

-Elnézést.-csukom be az ajtót. Hol lehet mindenki? Ezek itt gyűléseznek.

A homlokomra csapok... a tegnap lassan mindenki hazament...vége az évnek.

(Érdekes ez a könyv)

Hát persze! Hogy nem jutott eszembe? A könyvtár. Felsietek a lépcsőn. Ott üldögél az egyik asztalnál, s olvas. Megállok előtte, s mosolygok egy sort. Leülök mellé, s bámulom. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Valamit viszont mondanom kellene.

-Azt hittem, nem tartod helyesnek, hogy nálad maradjon a bérlet...-fut ki a számon.

A francba...elárultam, hogy olvastam a levelét.

(Szóval innen fúj a szél...Akkor játszunk)

-Honnan tudsz róla? A könyvtárosnő elárulta, mi volt a levelemben?

Játszunk? Szóval azt a levelet direkt hagytad ott? Jól van...Akkor játszhatunk.

-Valahogy úgy.

(A kis hazug)

Hát igen...van amihez értek.

-Pedig megkértem, hogy ne.

Már úgyis mindegy.

-Tévedsz. Arra kérted, hogy ne szóljon nekem arról, hogy a te ajánlatodra tűntettek ki.

-Na és akkor ezt honnan tudod?

Hülyének nézel?

-Sejtettem.

-Aha. Hogyhogy beszélgetsz velem? Tegnap nem voltál valami bőbeszédű.

Még jó, hogy te az voltál.

-Viszont voltam valami más.

Jó kis megjegyzés...sikerült zavarba hoznom.

-Hol van mindenki?

Érdekes kérdés...

-Miért?

-Furcsa, hogy ilyen üres az egész épület.

Igen, ezt én is észrevettem.

-Kötelező gyűlés a bentlakás vezetőinek, a lakók pedig otthon.

Valamit mondanom kellett...

-Hát jó.

De még mennyire. Olvasni kezd.

-Gondoltam, hogy nem tudsz ellenállni a könyvtárnak-mondom.

(Egyáltalán nem a könyvtárnak nem tudok ellenállni)

Tudom...közelebb húzodok.

-Mit olvasol?- tettetem, hogy az érdekel.

Odafordítja a könyvet, s mutatja a címet.

-A szem? Nem olvastam még. Milyen?

Ez tényleg nem akadt még a kezeim közé...

-Igazán érdekes.

Hát ha még mellettem is tudsz olvasni, akkor biztosan...

-Ki írta?

-Stephen King.

Furcsa...

-Furcsa...

-Mi?

Kimondom hangosan.

-Hogy ez a könyv elkerülte a figyelmemet. Kingnek minden itteni könyvét olvastam. Igazán jó író.

-Az. Szerintem is.

Na mi van? Már nem kellek neki?

-Tulajdonképpen mit keresel itt?- kérdem tőle.

Azt hiszem csapdába csaltam. Leteszi a könyvét, s elgondolkozik.

-Hogy érted?

Mintha nem tudnád...

-Ahogy hallod. Nem hiszem, hogy Sylviát jöttél meglátogatni.

Ez már tényleg elég rég szöget ütött a fejemben.

-Miért?

Megmagyarázom...

-Ahhoz túl kevés időt töltöttetek együtt, és túl sok időt töltöttél a könyvek társaságában. Valamint az is közrejátszik, hogy csupán egy hét után kaptatok egy házat, és három nap alatt berendezted, valamint egy kutyát is vettél. Szóval?

(Ha tudja, akkor mit keres még itt?)

Csak azt akarom, hogy hangosan is kimond.

(Itt az ideje, hogy bevalljam az igazat. Végül is semmi szőrnyű nincs benne, nem?)

Aranyos, hogy így évődik. A saját csapdájába szaladt bele.

-Szóval?

-Szóval mi?

Azt hiszem, megkönnyebbítem a dolgát.

-Ki, vagy mi volt az oka, hogy itt töltöttél egy hetet?

Na most lássam...

-Őszintén?

Nem...hazudj...Hát persze, hogy őszintén!

-Igen.

-Te.

-Köszönöm. Ennyit akartam hallani.

Van ám bátorsága...

(Térjünk át kellemesebb dolgokra. Vajon meddig tart az a gyűlés?)

Na, ezen már tényleg nevetnem kell.

(Ha biztos lennék, hogy nem jön vissza a könyvtárosnő, helyben leteperném.)

Ennyi az egyész? Ezen könnyen segíthetek...Felállok, s elsétálok az ajtóhoz. A kulcs még nálam van, szóval könnyen teljesítem a küldetést. Átfordítom kétszer, s indulok is vissza. Ütközben összefutunk. Vajon hova indult? Mindegy. A fő, hogy megint egyedül vagyunk. Megcsókolom.

(Ez izgis lesz. De azért figyelnem kell az ajtót, nehogy rajtakapjanak)

Nem...ezt nem engedem meg.. Most csak rám fogsz figyelni.

-Ne aggódj. Nem tör ránk senki. Bezártam az ajtót. Állítólagos ebédszünetem van. Mondtam, hogy tudom, mit csinálok. Bízz bennem.

Remélem, hogy ezzel elérem, amit akarok.

(Tudtam, hogy szereti a könyvtárat, de hát ennyire? Na nem, mintha az előbb nem támadtam volna le én is majdnem.)

Hát ez roppant szórakoztató. Megint nevetnem kell. Közben azon gondolkodom, hogy hova vigyem. Talán ott hátul, az az asztal megfelelő lesz. Felnyalábolom, s odacipelem. Óvatosan leültem, s máris támadásba lendülök. Benyúlok a pólója alá, s pár jól irányzott mozdulattal leszedem róla a melltartót. Már indulna a keze, hogy gyorsítson a dolgokon. Ez megint valami, amit nem fogok megengedni. Kihúzom egyik kezemet a pólója alól s ellököm a sliccemnél motozót.

(Úgy látom, az tetszik neki, ha teljes egészében uralhat. És őszintén megmondva...engem sem zavar)

Megint nem tudom visszatartani. Egyenesen belenevetek a szájába.

-Elmondanád, mi olyan vicces?-próbálja kinyőgni, miközben egyre jobban akadozik a nyelve. De csak azért, mert kissé túl közel kerültem a legérzékenyebb pontjához.

(Azt akarom, hogy itt és most, ebben a pillanatban legyen megint az enyém)

Meglesz, meglesz.

(Vajon tud a gondolataimban olvasni?)

Micsoda? Megakadok. Rájött volna?

(Most meg miért állt meg? Gyerünk már...most akarom)

Nem...csak egy bolond gondolat. Vissza az eseményekhez.

(Ennél jobb már nem is lehetne)

Fogadjunk?

(Csak még egy kicsit jobbra)

Na ugye...Megint sikerült kielégítenem.

(Michael, te egy isten vagy! A feleséged akarok lenni most, azonnal! Vagy ha nem is ez, hakkor még egy kört. Az majdem ugyanolyan jó.)

Most komolyan ezt gondolta? Igazán meglepett...Nem...csak elragadta a hév.

-Ülj le arra a székre.-parancsolja, s már lökdös is rá. Maradj itt. Meg ne mozdulj.

Intem, hogy jó. Kíváncsi vagyok, mi jár most a fejében. Eltűnik a polcok között. Pár perc múlva jön vissza a kezében egy...ragasztószalag? Nem áll rosszul ötletek terén...nem bánom. Ha neki ez így jó, akkor miért ne? Hagyom hogy lekötözzön. Remélem, gyorsan kiszabadít, mert kezd ez így egyre kényelmetlenebb lenni. Végre...És most kezdődik a szórakozás. Az ölembe ül, egyszerűen fogva tart a szemeivel. Nem túl kellemes csak így üldögélni. Reflexszerüen tépem s ráncigálom a kötést. Érzem, hogy Nora egyre jobban megközelítni a csúcsot...és igen...másodszorra is elélvez. Még szerencse, hogy a lábaimat szabadon hagyta. Átveszem az irányítást. Pár másodperc múlva helyrejön, s megint mozgásba lendül. Helyes. Még egy-két perc, és...sikerült elszakítani a ragasztószalagot, s ezzel egyidőben én is elélvezek. Néhány másodperc múlva harmadszorra is követ. Nem bír felállni. Kicsit még üldögél, aztán próbálkozik. Még mindig nem jött helyre.

(Ki kellene engednem. Igazán kényelmetlen lehet megkötözve üldögélni egy székben.)

Hát igen...de meg kell szenvedni. Megmozdul. Most már lenne elég ereje, de visszahúzom.

(Szóval már kiszabadult. Ezért még számolunk)

Hát persze. Nemsokára. De most ideje lenne menni. Felkel, s felveszi azt a néhány ruhanemüt, amit leszedtem róla. Én addig már az ajtóig sétáltam. Lassan közeledik. Valamin rágódik.

(Szeretlek, Michael)

-Én is.-mondom. Hoppá...nem kellett volna...

-Mit te is?-kérdi meglepetten.

Mindegy. Most már úgy is sejti.

-Én is szeretlek.

-De...mi...

Most miért dadog?

-Nem értem, mit akarsz mondani.

(Akkor olvasd ki a gondolataimból)

Most jön a leszúrás...

(Érted, nem?)

Még szép, hogy értem.