Piton kábultan feküdt Hermione mellett, és elmosolyodott. Nem is tudott volna szebb dolgot elképzelni, mint amikor a csúcson a barátnője – a menyasszonya – javította ki magát, az ő nevét kiabálja. Igen. Milyen régen nem hallotta senkitől, hogy Perselus… Hirtelen felpattant, mintha áram rázta volna meg. Perselus. Hermione tiltakozva felnyögött, és megpróbálta visszahúzni magára Pitont. Láthatóan fogalma sem volt arról, hogy mit mondott. Vajon tudja? Egy dologban azonban biztos volt: akár tudja a titkát, akár nem, nem fog neheztelni rá érte. Elvégre… az imént kiabálta a saját nevét a csúcson! És nagyon úgy tűnt, hogy nem először… Piton kiszakította magát Hermione karjai közül, és a lányra meredt, akinek lassan kinyíltak a szemei, és Perselusra mosolygott. - Elképesztő voltál… Piton nem felelt, csak mélyen Hermione szemébe nézett, aki gyanakodni kezdett, és lassan lehervadt a mosoly az arcáról. Piton felhúzta az egyik szemöldökét, és megkérdezte: - Perselus? Hermione értetlenkedve pislogott rá egy darabig, majd hirtelen a szája elé kapta a kezét. - Istenem! Piton felegyenesedett, majd leült egy székre. Hermione azonnal felült az asztal tetején, és ijedten nézett a bájitaltanárra. - Mióta tudod? – kérdezte csendesen, egy leheletnyi elégedettséggel, megkönnyebbüléssel a hangjában. Hermione mocorogni kezdett. Nem volt benne biztos, hogy Perselus mit fog szólni hozzá… - Elég régóra… ümmm… haragszol? - Miért haragudnék? – nevetett fel egy kis keserűséggel a hangjában. – Elvégre, kit akartam becsapni? A legintelligensebb boszorkányt… arról nem is beszélve, hogy én abban a tudatban éltem, hogy valami fontosat titokban tartok előtted…Hogy vethetném a szemedre, hogy ugyanezt tetted? Hermione halványan elmosolyodott, és a füle mögé tűrte az egyik kóbor hajtincsét. - Mikor jöttél rá? - Nem is tudom… azt hiszem, kezdettől fogva tudtam… csak lassan tudatosult. Már akkor, amikor a gólyákkal együtt bevonultál, volt egy olyan érzésem, hogy ismerlek valahonnan…Csak nem tudtam hova tenni…Aztán ott volt, hogy úgy ismerted a kastélyt,mint egyikünk se, pedig hét év alatt elég sok helyen jártunk… Tudtál neveket történeteket, amit senki nem mondott el… Igen, tudom, látó vagy…. – Hermione megvetően felhorkantott – és gyakran eltűntél Dumbledore irodájában. és misztikus módon, mindig a látogatások után voltak látomásaid… Piton elgondolkodva simogatta a mutatóujjával a száját. - És még? - Hát… a stílusod… a modorod… a bájitaltan és Sötét Varázslatok kivédése utáni szenvedélyed… aztán, hogy sose kaptál senkitől levelet, se barátok, se rokonok, se aggódó tanárok… senki. Sose meséltél a Beauxbatonsról, a szüleidről, a tanárokról, senkiről…A megjelenéseddel eggyidőben tűnt el a bájitaltanárunk. Egyik pillanatban született vezér voltál, aki irányít, parancsol, és hozzá van szokva, hogy követik az utasításait. A másik pillanatban egy ijedt kisfiú, aki nem tudja, hogyan kell beilleszkedni. Az egyetlen kétségem az volt, hogy Griffendéles lettél… de amilyen pillantásokat küldtél Dumbledore professzornak… hah, eléképesztő volt. Magamban előszőr jót szórakoztam azon, hogy mit szólnának Harryék, ha tudnák, hogy a Mardekár házvezető tanára megkapta a Griffendél nagykeresztet… De láttam, hogy büszke vagy rá, és elbizonytalanodtam…azt hiszem, akkortól voltam tökéletesen biztos abban, hogy te vagy az, amikor a Tapasz Ragaszon kezdtünk dolgozni… - Akkor… miért? Miért kezdtél járni velem, ha tudtad, hogy én vagyok a zsíros hajú, görbe orrú denevér, aki éveken keresztül terrorizált az óráin? - Mert…. mert mire téged választottalak, már nem voltál az. Egyenlő lettél.. és vagy megváltoztál, vagy csak nem kellett úgy tenned, mintha gyűlölnél… nem tudom. Mit számít? Lényeg, hogy beléd szerettem, mert többet láttam benned, mint bármelyik másik fiúban… egy igazi férfit. Csak attól féltem… hogy… egy nap majd elmész… hogy visszaváltozol, és engem itt hagysz. És elfelejtesz… de… de ma megkérted a kezem! És… sosem voltam még olyan boldog, mint amikor biztos lettem benne, hogy nem csak játszani akarsz velem, hogy nem fogsz elhagyni, hogy az egész életemben itt leszel mellettem… - Hermione arcán legördült két könnycsepp. – Ugye.. ugye még mindig… szeretsz? Piton felállt, és odalépett az asztalhoz, magához ölelve a pityergő lányt. - Természetesen, Hermione. Amit… amit korábban mondtam, mind igaz, az első szótól az utolsóig… Sajnálom, hogy nem voltam őszinte hozzád. Attól tartottam, hogy… gyűlölnél, ha tudnád, ki vagyok. De elmondtam volna… még… mielőtt összeházasodunk, elmondtam volna, hogy,… ha mégis meggondolnád magadat… nos, legyen lehetőséged. Hermione olyan szorosan magához ölelte, hogy Perselus attól tartott, hogy megfullad. - De ha jól értem… eszedbe sincs meggondolni magad… - Nincs…- fúrta a fejét Piton vállgödrébe. – mellesleg ki vágta le hajadat? Nagyon jól áll… - Albus – mormogta kevésbé lelkesen. - És… mit szeretnél, hogy hívjalak… ezután… ha kettesben vagyunk? - Te mit szeretnél? - Nekem mindegy… egészen addig, amíg Antonius maradsz… - Úgy érted, ha visszaváltozom…? – kérdezte ijedten. - Nem! Ha újra Perselus Piton leszel is szeretni foglak… ha.. ha belül megmaradsz annak, akivé váltál… Piton izmai megkönnyebbülten elernyedtek. - Akkor hívj Antoniusnak. Nem akarok arra gondolni, aki voltam, amikor veled vagyok, mert eszembe jutnak a bájitaltanórák… - Ez azt jelenti, hogy előbb utóbb újra… hm… Piton professzor leszel? Perselusnak fájdalmasan megdobbant a szíve a gondolatra. - Nem tudom, Hermione… nem tudom. --- Mindketten úgy érezték, biztosabb, ha nem szólnak senkinek az eljegyzésükről. Nem mintha szégyellték volna egymást, vagy a boldogságukat. Perselus egyszerűen csak rámutatott, hogy ha egyszer vissza is változik, még mindig igényt tart Hermione kezére – és nem vetne jó fényt a Griffendéles lányra, ha alig, hogy eltűnik a vőlegénye valaki más karjaiba veti magát. Ezen kívül Perselusnak volt még egy komoly oka, amit egyenlőre nem kívánt megosztani Hermionével. A saját érdekében. Mégpedig az a halálfaló, aki a nyomában volt… Annak ellenére, hogy a Griffendél toronyban ismét békés volt az élet – leszámítva azt a rettentően látványos jelenetet és veszekedést, amit Ginny Weasley rendezett – valamiért nem volt megelégedve a Valentin-napi ajándékkal, amit Harrytől kapott. Persze, tekintve, hogy Ron segített kiválasztani, sokat rontott Harry esélyein. - Én azt hittem, szereted a kvidccs… - motyogta erőtlenül a kis túlélő, a pár kviddics bőrkesztyűt szorongatva, amit álmai fúriája a fejéhez vágott. - De igen, szeretem! – kiabálta Ginny magából kikelve. – De egy ilyen alkalomra valami sokkal személyesebbre és romantikusabbra vágytam volna, Harry James Potter! Legközelebb, ha nem tudod eldönteni, mit vegyél, Hermionét vagy Antonius kérdezd, ne a tökkelütött bátyámat – itt Ron méltatlankodva felhorkantott, de többre nem tellett tőle ugyanis épp tele volt a szája egy csokibékával. Azzal suhogó hajzuhataggal sarkon fordult, és kiviharzotta teremből. Harry pedig olyan pillantást vetett a kuncorászó másodévesekre, hogy azok menten érdekesnek találták a holdkő tulajdonságait, és a könyveik fölé hajoltak. Mindennek ellenére Piton nem felejtette el, milyen veszélybe került az idősebbik Malfoy miatt – és tudatosult benne, hogy többé Roxfortban sincsenek biztonságban. És tenni kívánt valamit ez ellen. Két hét telt el Valentin-nap óta, és Pitont az este ismét a Szükség Termében találta. Nem volt túl rózsás a hangulata. Napok óta hiába próbálkozott, sehogy nem akart sikerülni. Idegesen belerúgott az asztalba, amin nyakláncok és karkötők sorakoztak., majd felordított. Sziszegve tapogatta a nagylábujját, és azon volt, hogy olyan hangon káromkodni kezdjen, amitől egy hugrabugos a helyszínen elsüllyedt volna – az sem sokat javított a hangulatán, hogy az egyik polcon azonnal megjelent egy zsibbasztó krém a lábára – amikor felcsapódott az ajtó, és Hermione sétált be rajta. - Antonius? - kérdezte. – Gondoltam, hogy… oh. Amint meglátta vőlegénye villámló tekintetét, jobbnak látta leülni az egyik székre, és nem szólni semmit, amíg a vihar el nem ül. Ismerte már Pitont: ha ideges volt, jobb volt magára hagyni, hadd dühöngjön. Öt perc múlva pedig kenyérre lehetett kenni. Legalább is annyira, amennyire általában. Piton idegesen a földhöz csapott egy üveget, és elégedetten nézte, ahogy a szilánkok szanaszét szóródnak a szobában. Zihálva nekitámaszkodott a polcnak, és leszegte a fejét. A dühös fújtatás lassan elhalkul, majd megszűnt, és amikor ismét felnézett, inkább csak fáradtan tűnt, mint dühösnek. - Szia – köszönt rá, és lehuppant az asztal mellett álló üres székére. A könyökét az asztalra támasztotta, az arcát a kezébe temette. - Antonius, valami baj van? – kérdezte óvatosa. - Nem… csak… á, dehogynem, a rohadt életbe! – felelte, és földhöz vágott egy karkötőt, amiről a műkövecskék szanaszét pattogtak. – Nem sikerül, nem, nem! Azon volt, hogy még valamit elhajítson, amikor Hermionének leesett a tantusz. Perselus azért volt ennyire dühös, mert ő tanúja volt a sikertelenségének… Megragadta az egykori bájitaltanár kezét, és dühösen fújtatott. - Szóval ide tűnsz el esténként! Piton értetlenkedve nézett fel rá, a mérgéről és a karkötőkről megfeledkezve. - Tessék? - Valentin-nap óta, azóta az este óta, még csak a közelembe se jöttél! Először azt hittem, észrevetted, hogy menstruálok, és meg voltam hatódva… De az egy hete véget ért! Meg sem csókoltál…Már kezdtem azt hinni, hogy van valakid, hogy nem kellek, erre te itt játszadozol a Szükség Szobájában! Piton férfiúi büszkesége azonnal feltámadt. Hermione csak azért jött utána, mert… mert jobb késő esti programot akart? Hirtelen késztetést érzett, hogy felfektesse a lányt az asztalra és… de úgy vélte Hermione megillet egy tisztességes magyarázatot. - Tudod… lehet, hogy Albus és Harry elfelejtették, hogy mi történt velem, de nekem nem megy olyan könnyen. Azóta szinte minden éjjel rémálmaim vannak. Hermione megértően megszorította a kezét. - Nem! – kapta el dühösen Piton. – Hozzászoktam már a vallatási módszereihez, volt már benne részem elég. Minden éjjel azt látom, hogy te vagy az, akit elvisznek, akit fogva tartanak,és én tehetetlenül itt ülök, Albus meg citromporral kínál, és nyugtat, hogy hamarosan kiszabadítanak, csak egyenlőre a stratégia része, hogy nem azonnal… - Ezért menekültél el előlem? – kérdezett vissza dühösen fújtatva. - Nem menekültem… elhatároztam, hogy meg akarlak védeni. Várj egy percet… Azzal Perselus felállt, és odasétált az egyik kétajtós szekrényhez, majd kinyitotta, és egy kartondobozzal a kezében visszasétált az asztalhoz. - Tudom, hogy láthatatlanná tudsz válni – hála a bájitalnak. De ez még nem elég…Tessék, itt egy pár cipő… kicsit nehezebb, mint az átlagos… de legalább megerősödik a vádlid is… jobb fogás esik rajta…- tette hozzá mardekáros mosollyal. Hermione kíváncsian kézbe vette a cipőt, ami ugyanolyannak tűnt, mint az a pár, amit viselni szokott. Értetlenkedve Pitonra pislogott. - Ha veszélyben vagy – kezdte magyarázni – és lefognak, vagy ilyesmi, akkor a nagylábujjaddal ötször kapargasd meg a cipő talpát, és egy hegyes tőr fog kijönni a cipőd orrából. Amit nagyon hatékony altatóval vontam be. Elég egy karcolás, és az ellenfeled mint egy zsák, úgy fog elterülni… - Oh… - Itt egy hajcsat – arra az esetre, ha bezárnának. Egy minden-zár nyitóvá alakítható. Ez pedig egy karkötő. Azért különleges, mert ilyen kis mütyürök lógnak rajta. Egy üst, egy teleszkóp, egy varázspálca… csakhogy a pálca valódi, és működőképes. Szintén arra az esetre, ha lefegyvereznének… Hermione csodálkozva a kezébe vette a karkötőt, és forgatni kezdte. Megragadta a pálcát. - Reparo! – mutatott a széttört karkötőre. A pálcából egy kék sugár lövellt ki, de centiméterekkel eltévesztette a földön heverő darabokat. - Hát igen… kicsit nehezebb vele célozni, mert rövid. De majd belejössz…. - Elképesztő… Perselus elégedetten kihúzta magát, Hermione pedig elmosolyodott. Piton még mindig elég mardekáros volt ahhoz, hogy határozottan élvezze, ha az egóját ápolgatják… - De ez még nem minden. - Mivel lehetne ezt felülmúlni? - Egy zsupszkulccsal. - Egy mivel? - Egy speciális zsupszkulccsal. Ha olyan helyzetbe kerülnél, mint én kerültem… engem a Weasley-ikrek ostoba találmánya mentett meg. Szóval, ez egy nyaklánc. Akkor aktiváld, ha bajban vagy. Elég, ha megtámadnak. Nézd? Látod ezt a szívet? Akkor ragad meg, és kezd morzsolgatni az ujjaid között. Ha nem tudsz mozogni, akkor verbálisan a „kapotnyak” szóval is aktiválhatod. - Hú… ez gyönyörű… - Hermione, te figyelsz rám? - Persze, Antonius… - Úgy állítottam be, hogy azt is érzékelje, ha esetleg elájulnál, elkábítanának, vagy megdermesztenének. Hermione szemei lelkesen csillogtak, és gyengéden végigfuttatta az ujjait a köveken. - Ha szóval vagy dörzsöléssel aktiválod, akkor a Főnix rendje főhadiszállására fog vinni. Ha elájulsz, vagy megsérülsz, a Szt. Mungóba. Tudom, hogy képtelenség kivédeni, hogy esetleg az egyik hely a Halálfalók kezében legyen…. ezért adtam minden mást is mellé. - És a karkötő? - Na igen, az egy bonyolultabb darab lenne. Még nincs kész… azt akarom elérni, ha valaki ártó szándékkal akar hozzád érni, az rendes elektromos sokkot kapjon. Még nem jött össze… de csak idő kérdése… - Felteszed a nyakláncot? – kérdezte Hermione ártatlan szemekkel, nagyokat pislogva. - Persze… Azzal az iskolaelső megfordult, Piton pedig mögéje lépett. A nyakláncot óvatosan átvetett Hermione nyakán. A griffendéles lány felemelte a haját, hogy Perselus könnyebben be tudja kapcsolni a láncot. Piton lassan leengedte a kezéből, majd közelebb hajolt, és megcsókolta Hermione nyakát, majd a fülébe suttogott: - Akkor, ki akarja az elvesztegetett hetet bepótolni?