-Percival.-sóhajtott halkan, hogy csak egy személy hallotta.

Nézte, ahogy egy orvos sétál be az ágy mellé. Zöld köpenye volt. Az arcát nem tudta kivenni. Mellette egy férfi ült, és megkönnyebbűlten őt nézte.

-Apa! Hol van Percival? A szobájában? Oda akarok menni.

Látta, hogy apja arcán végigfolyik egy könnycsepp.

-Hívd ide kérlek. El akarom mondani neki az igazat.

Wulfric nem bírta nézni lánya küszködését.

-Kicsim...-kezdett bele.

-Mióta vagyok itt? És mi történt? Megöltétek őket?

-Gina, két napja fekszel a korházban. Ne aggódj, a baba jól van.

-Percival? Ő hol van? Tudnia kell, hogy gyerekünk lesz.

-Gina, Percival eltűnt. Sehol nem kapják. Két napja keresik a rendőrök.

A nő csak feküdt, és nem tudta elhinni.

Becsukodtak a szemei, és újra elnyelte őt a nyugalom.

Wulfric magán kívűl érkezett a korházba. Bár neki semmi baja nem volt, egyetlen lánya élet és halál közt állt. Nem tudta, hogy mitévő legyen.

Miért tetted?-kérdezte, pedig maga is tudta már a választ. Istenem, hogy mire képes a szerelem...Pedig az az utolsó mocsok meg sem érdemelte. Azt sem, hogy beszéljen hozzá, nem hogy feláldozza érte az életét. És mivel köszöni meg? Beáll közéjük.

Annyi éven át, míg ott volt mellette, soha nem tapasztalt ekkora csalódást. Szíve azt súgta, hogy Percival nem volt kém, de mégis...Miért tűnt akkor el? Miért nem jött szerelméért aggódni? Miért?

Két napig ült a lány mellett. Helen hozott neki enni és innivalót, mert nem volt ereje elmenni tőle.

-Szegény, mit érezne, ha felébred, és egyedül van?-kérdezte Helentől mindig, mikor az aludni küldte.

-Nézd, milyen nyugodt. Ha felébredne már nem lenne ilyen. Ugye, milyen gyönyörű? Odanézz! Megmozdult!

-Wulfric, te is tudod, hogy csak a képzeleted játszik veled.

-Kérlek, hozz egy pohár kávét.

-Szerintem aludnod kellene.

-Nem. Hozd a kávét. Nem látod? Mindjárt felébred!

Helen megrázta a fejét.

-Egyáltalán nem jó amit művelsz.

-Ne haragudj, de én mégiscsak jobban tudom, hogy nekem mi a jó. Szükségem van arra a kávéra.

-Rendben. Máris hozom.

Helen el is tűnt a folyosón. Zöld kabátja beleveszett az orvosok ide-oda siető forgatagába.

-Apa! Hol van Percival? A szobájában? Oda akarok menni.

Wulfric a megkönnyebbülés után átadta magát a szomorúságnak. Nem tudta, hogy helyes lenne-e elmondani az igazat, vagy nem. Észre sem vette, hogy egy könnycsepp száguld végig az arcán.

-Hívd ide kérlek. El akarom mondani neki az igazat.

Nem akarta, hogy lányát újra a pokol fenekén lássa. Nyugtatni próbálta.

-Kicsim...-próbálkozott, de a lány szavába vágott.

-Mióta vagyok itt? És mi történt? Megöltétek őket?

Wulfric nem akart az utobbi időről beszélni. Végül úgy döntött, egy kérdésre azért válaszolhat.

-Gina, két napja fekszel a korházban.

Végül még hozzátette:

-Ne aggódj, a baba jól van.

Úgy látszott, a lány fel sem fogja, amit mond neki. Szemében nem látszott megkönnyebbülés. Csak egy dolog aggasztotta.

-Percival? Ő hol van? Tudnia kell, hogy gyerekünk lesz.

-Gina, Percival eltűnt. Sehol nem kapják. Két napja keresik a rendőrök.

Tudta, hogy lánya nincs jól. Látta a félelmet a szemében, mielőtt elhomályosult volna a tekintete.

-Gina!-szólította. Kislányom, hallasz engem? Válaszolj, kérlek.

A lány viszon már csak feküdt az ágyon, csukott szemekkel, nyugodtan, mint egy törékeny porcelánbaba.

Percival összeszorított fogakkal állt a nappali közepén. Hírtelen nem tudta, hogy mi lenne a helyes. A maga körüli világból csak annyit látott, hogy Gina két gonosztevő között áll, és úgy reszket, mint a nyárfalevél. Az agya óriási gyorsasággal cikázott, hogy próbálja megvédeni őket, s ha nem tudta volna őt életveszélyben, talán nevetségesnek is találta volna a nő küszködését. Hallotta azt is, hogy próbálja a másik megtőrni őt, és lassított felvétellel nézte végig, hogy előkészíti a fegyverét. Szeme őrülten cikázott a két ellenfél között, s mikor hallotta, hogy a bűnöző odahívja a lányt, még nagyobb veszélyben érezte őt. A félelem vasmarokként vette körül a szívét, s tudta, hogy rögtön nagy baj lesz. Azonban, mikor a férfi magához ráncigálta a lányt, érezte hogy nem bírja tovább. A hangok hidegzuhanyként érték. Mikor a férfi félreérthetetlen "ajánlatot" tett, érezte, hogy mindjárt megöli. Már indult is felé, kihasználva, hogy a nővel van elfoglalva, de az észrevette.

-Ne mozduljon! -kiáltott rá

Percival a fegyverre meredt, s szeme sarkából nézte, ahogy a lány küzd az erős kezek ellen. Az egyetlen veszélyt immár egyedül az a fegyver jelentette. Ha valahogy sikerülne, hogy a férfi elejtse, talán lenne esélyük. És akkor a lány a lábára taposott, mire a férfi végre elengedte. Próbált Gina szemeibe nézni, hogy megállítsa. De már túl késő volt. A fegyver immár megint a lány felé irányult.

-Meg ne mozdulj!-ordította a férfi, s Percival nyomban elindult feléjük. Már csak néhány lépés válaszotta el tőlük, mikor a lány megrúgta. A férfi megpördült, s a fájdalomtól összegörnyedt. Az ujjai immár nem engedelmeskedtek, s meghúzta a ravaszt. Percival még látta, hogy a lány elé vetődik, s a golyó az ő testébe fúródik. Hírtelen nem bírt megmozdulni. Wulfric és Helen a lány mellé térdeltek, s próbálták a vérzést elállítani. Valaki megfogta a kezét, és ráncigálni kezdte. Érezte, hogy a fegyver a halántékát szúrja, s lábai elindultak a gyilkosok után. Nem lehetett ellenszegülni. Látta, hogy Wulfric kiborul, s azt is, hogy hírtelen rá néz. Gyűlöletet fedezett fel a szemeiben, de már késő volt. Nem érdekelte, hogy a két férfi elhurcolja. Egy egész család életét tette tönkre. Érezte, hogy egy kocsiba tuszkolják, de gondolatban kedvese mellett térdelt. Ordított volna fájdalmában. Távolinak tűnt minden. A mellette elrobogó rendőrségi autók, a szirénák, a gyilkosok veszekedése. Egyetlen kívánsága volt immár, hogy legyen vége, és csatlakozzon kedveséhez. Könyörgott a halálért.

A kocsi lassítani kezdett, s egy kis szökkenéssel megállt. Kiráncigálták, s betuszkolták egy elhagyatottnak tűnő épületbe. Bezárták a kis szoba ajtaját, s otthagyták. A gyilkosok lépteit hallotta, ahogy a feje fölött sétálnak. Lerogyott a földre, s várt....

Napok teltek el, mióta bezárták. Néha bedobtak egy-egy üveg vizet, de olyankor is csak egy kar jelent meg az ajtóban. Nem volt ereje kiszabadulni. Immár nem érdekelte. Csak ült a sötétségben, s olyan egyedül érezte magát, mint még soha.

Talán már hetedik napja üldögélt ugyanabban a helyben. Eggyetlen mozgás, amit végzett, az akkor volt, mikor a vizet hozták. Tompa zajként érzékelte, hogy valami történt a házban. Többen lehettek, hallotta, hogy trappolnak. Aztán két tompa puffanás hallatszott, majd egy kis kaparászás az ajtónál. Már indul volna a vízért, mikor az ajtó kitárult, s egy rendőrrel találta magát szemben.

-Vége van, Percival!- nyugtatgatta.

-Igen, mindennek vége.-szólalt meg lemondóan.

-Mi történt? Hogy került ide?

-Elraboltak.

-Mindenki azt hitte, hogy maga is az ők oldalán áll. Szerencsére megtaláltuk. Ugye tudja, hogy most egy hosszú folyamat indul? Nyomozások, eljárások, tudja....a szokásos dolgok. Be kell bizonyítania, hogy tényleg rablás történt, persze ez nem lesz túl nehéz. Több tanu is van.

-Wulfric biztosan nincs közöttük.

-Hát igen, mi tagadás, nem nyerte el a rokonszenvét.

-Engem hibáztat a lánya haláláért, és nincs semmi ellenvetésem. Ha nem...

-Haláláért? Gina nem halt meg! Még nem említettem? Igaz, hogy elég rossz helyzetben van, de még él.

-Gina él? De hát...Láttam, mikor...

-Lelötték? Igen, jól látta. A lányt valaki nagyon szeretheti odafenn. A golyó pár miliméterrel haladt el a szíve fölött. Persze, most korházban fekszik, és küzd az életéért. Az orvosok szerint csoda kellene.

Percival újabb aggódás kerítette hatalmába. Küzd az életéért....

-Látnom kell.

-Igen, talán jó lenne, ha elmenne. De mi is ott leszünk. Nem akarunk balhét.

-Rendben. Vigyenek oda.

-Persze. De szólok, nem lesz egy kellemes látvány. Amint mondtam, óriási csoda kellene, hogy túlélje.

-Nézzen maga köré. Az egyik dolog, amit ebben az évben az élet megtanított, hogy csodák igenis vannak. Látott már virágot kinyilni? Vagy egy kisbaba születését? Mondja, van családja?

-Igen. Feleségem, és két gyermekem.

-És e mellett nem hisz a csodákban? Hát nem elég csoda az, hogy mellette vannak? Hogy nap mint nap felkelnek? Hogy a gyerekek a drog és ital helyett a játékot, és az iskolát választják? Engem nap mint nap csodák vesznek körül. És a legnagyobb, számomra az, hogy Gina megjelent az életemben. Mellette megtanultam értékelni az olyan abszolút jelentéktelen dolgokat is, mint egy hangya sürgölődése.

Az úton nem szólalt meg egyikük sem többé. Percival minden percet végigszenvedett. A korházban a rendőrök egyenesen az ajtó elé vezették.

-Itt van. Várjon, beszólok. Azért még beszélek az apjával.

Az egyik rendőr belépett a terembe,s pár pillanat múlva ki is jött.

-Jól van. Bemehet.-szólt oda Percivalnak.

A férfi már nagyon várta a pillanatot. Belépett a szobába. Egyetlen ágy mellett volt szék, s arról épp Wulfric emelkedett fel. Mikor meglátta Percivalt, elébb meglepődöttség ült ki az arcára, aztán megkönnyebbülés.

-Hogy van Gina?- kérdezte a férfi halkan.

-Rosszul.-válaszolt a másik.

-Menjen haza. Aludnia kell. Majd én maradok vele.

-Igen, talán rám férne egy kis alvás.

-Wulfric! Köszönöm, hogy nem kételkedett bennem.

-Tévedésben vagy. Egészen az elmúlt öt percig kételkedtem benned. Most viszont bizonyítottál. Igaz, a lányomnak nem elég jó senki. De talán te eléred az alsó szintet. Kérlek, vigyázz rá.

-Igen, uram.

Percival leült a felszabadított székre, s a lány kezét fogta. Érezte, hogy az erőtlenül mintha megszorítaná az övét. Nem bírta ki, hogy csak üljön mellette. Felállt, és ölelte, csókolta.

Előszőr az életében Percivalnak, a szívtelen kémiaprofesszornak könnyek gördültek le az arcán.