Az élet tényleg visszatért a régi "normális" kerékvágásba. Percival egyre nagyobb rendszerességgel hagyta el úgy a termet, hogy bent diákjainak fele sírógörcsöt kapott, a másik fele meg őket vígasztalta. Mellesleg már nem érdekelte az egész külső kinézet dolog. Lemondott hát arról is. Akárhányszor végigvonult a folyosón, mindenki félrehúzódott útjából. Az iskola területén nem maradt már egyetlen ember sem, akit nem szídott le, vagy nem szégyenített meg. A párok olyankor mindig szétrebbentek, s a tanárok is inkább az egyetlen olyan helyre mentek, ahol Percival ritkán jelent meg, a tanáriba. A férfi elégedetten nyugtázta, hogy újra visszatért a régi tekintélye. Igaz, a rajongói leveleknek is bottal üthette a nyomát, de abban a hitben élt, hogy ha ő nem lehet boldog, akkor más se legyen az. Ginoval nem beszélt többet, legalábbis azok a kis összezördülések, amik következtében Gino sértődötten vonul el, nem nevezhetőek beszélgetésnek. A levelek Ginohoz sem tértek vissza, mivel a diákok kezdték megelégelni, hogy állandóan depressziós, s óra végén olyan gyorsan vonul vissza szobájába, ahogy csak tud. Wulfricank is feltűnt a hírtelen pártváltás, de egy ideje csak külső figyelőként tartotta őket szemmel. Úgy gondolta, majd ők elrendezik maguk között. Helen nem értette, miért lesz mindig ő is dühös, ha újabb összezőrdülés történik.

Gino épp az udvaron sétálgatott egy elég nehéz nap után, mikor arra lett figyelmes, hogy egy csoport gyerek állt körül két verekedőt. Nyomban odasietett hozzájuk, hogy szétválassza őket. Erre a Nézelődök kissé szétrebbentek, nehogy ők is bajba kerüljenek.

-Szétválni!-kiáltotta. Magyarázatot kérek.

Erre viszont már nem került sor, mert megjelent a téren Percival.

-Á! A professzor úr kihasználja a gyorsaságát. Csak nem a másik feletti uralkodását gyakorolja?

-Percival, kérem ne itt. Ha valami gondja van, késöbb elmondhatja. Ha nem látná, épp fegyelmezni szeretnék.

-Igen. De ehhez talán előbb magának is fegyelmeznie kéne saját magát, ha érti, mire gondolok.

-Ha sértegetni akar, tegye meg máskor. Nem most, és nem a diákok előtt.

-Nocsak! Ginot érdeklik a körülötte levők lelki világa! Vagy csak azt akarja, hogy eltegyek a valóság ecsetelésétől?

-Arról, hogy mi a valóság, eltérő véleményen vagyunk.

-Ebben nem kételkedek.

-Mégis mit akar?

-Igazságot.

-Talán kezdhetné azzal, hogy békémet hagy végre. Szeretném a munkámat végezni.

-Ez újdonság számomra.

-Na idefigyeljen!

-Nem, maga figyel. Tudni akarja, hogy mi bajom magával?

Percival fájdalmat akart okozni, ölni akart, gyilkolni szavaival. Tudta, hogy megadja a kegyelemdöfést a következő szavaiva, de azt akarta, hogy szenvedjen. Legalább annyira, amennyire ő szenved.

-Egyetlen bajom van magával. Az hogy él.-szeme sarkából látta, hogy Helen és Wulfric is közelednek, így gyorsan kellett cselekednie. Ahogy kimondta a szavakat, megfordult, és távozott. Gino elképedve nézett utána.

-Mi történt?-kérdezte Wulfric, mikor a tett színhelyére ért.

-Igazgató úr, megkérhetem, hogy nézzen ennek a két rendbontónak a körmére? -kérdezte Gino, könnyeivel küszködve.

-Hát persze, de...

-Köszönöm.- ezzel ő is visszament az iskolába.

-Helen, megkérhetlek, hogy vedd át a helyemet? Beszélnen kell Ginoval.

-Persze, de mi történt?

-Késöbb mindent elmondok.

-Jól van.

-Köszönöm.

-Nincs mit.

Wulfric még az iskola kapujában utolérte lányát.

-Gyere, beszélnünk kell.

-Kérlek, ne. Nem akarok.

-Hidd el, jobb lesz. Gyere.

Felvezette az irodájába, s leültette egy székbe. Bezárta maga mögött az ajtót, csak hogy biztos legyen, nem nyit rájuk senki.

-Meséld el.

-Apa, nincs mit elmeséljek. Fogalmam sincs miért csinálja ezt. Előszőr azt hittem, rájött, de most nem tudom....

-Miért nem mondod el neki az igazat?

-Hogy mondhatnám el? Hiszen pont te figyelmeztettél, hogy mennyire veszélyes.

-Igen, tudom. De ez a sok titkolózás....Látom, hogy szenvedsz. Tudom, hogy szereted őt, még ha nem is sejtem, mit eszel benne. Elfogadtam, hogy őt választottad magad mellé. Boldog voltam, mert láttam, hogy te is az vagy. Mondd, mennyire bízol benne?

-Nagyon. Legalábbis eddig bíztam benne. Most már nem tudom, mit higgyek.

-Te elérted, hogy Percival végre egy új, jó életre térjen. Elérted, hogy férfiként is szeressen.

-Hát éppen ez az! Nem szeret. Nem engem szeret.

-Akkor kit?

-Ginot.

-Kérdem én, hogy ki az a Gino?

-Gino egy egyszerű kitaláció.

-Nem. Gino létezik. Te vagy ő. Csak egyszerűen más nemet adtál neki. Ennek ellenére még mindig ugyanaz, aki itt ül előttem. Gino nem létezik, mint külön személy. Te alakítottad ki, te vagy ő. Egyek vagytok.

-De...hogy beszélhetnék vele, ha azt sem tudom, mi a baja?

-Azt mondod, nem jött rá a titkunkra?

-Nem, biztosan nem.

-Ebben az esetben nem tudom. Mondd, mi történt, mikor összevesztetek? Azon az estén mondtad, hogy kint voltatok. Mesélj el mindent pontosan.

-Rendben. Kimentem, és leültem egy padra. Ő messzibb állt. Néztem egy darabig az eget, aztán odaszóltam, hogy jöjjön, üljön le. Leült. Aztán láttam egy hullócsillagot. Mondtam neki, hogy mit szokás olyankor csinálni. Tovább néztem az eget. Sokáig. Annyira, hogy a nyakam már teljesen elzsibbadt. Nem érdekelt. Tovább néztem. Gyönyörű volt. Végül kifutott a számon, hogy fáj a nyakam. Azt mondta, fekügyek le. Ellenkeztem, de ő azt akarta. Lefeküdtem, a fejem az ölében volt. Éreztem, hogy zavarban van, de nem érdekelt, mert akkor jött az a kellemes érzés. Az első rúgás előtt. Aztán letette az egyik kezét a padra, a másikat a hasamra. Aztán jött a rugás, és én felszaladtam hozzád. Az irodában nem találtalak, de Mr Fogg a szobádba vezetett, és bejöttem. Ennyi történt.

-Mondtál neki valamit?

-Megköszöntem, és bocsánatot kértem. Azt mondtam neki, hogy sietnem kell.

-Valószínüleg egy óriási félreértés törtét.

-Mire gondolsz? Eddig én is eljutottam, de tovább nem.

-Figyelj. Nem gondolod, hogy mégis gyanút fogott? Végül is az ötödik hónapban vagy. A baba már nő, így a hasad is. Szerinted tényleg nem vette észre, amikor te előtte feküdtél? Ráadásul rád is tette a kezét? Ami picit fura tőle, amellett, hogy te, egy férfi vagy... És amikor rugott a kicsi? Azt sem érezte meg? Elég, hogy is fejezzem ki magam...nos, egyáltalán nem vallana rá. Általában mindenre felfigyel. Csodálkoztam, hogy ilyen jól eljátszod a szereped.

-Szerinted mit kell csinálnom?

-Egyetlen megoldás van. Elmondod az igazat.

-Nem. Még nem tehetem. Legalább év végéig várni fogok. Félek, hogy minden diák megtudja. Már nem bízok annyira benne.

-De ha már amúgy is gyanítja, picit késő lesz. Addig már a nyolcadik hónapban jársz.

-Nem tudom, mit tegyek. Egyáltalán nem magamat féltem, hanem a kicsit. Miatta próbálom a legjobb döntéseket hozni. Félek, hogy kiderül minden, és a fülébe jut. Nem akarok nélküle maradni, és azt sem szeretném, hogy anya nélkül nőjön fel.

-Jól van. Tiszteletben tartom a kívánságodat. Nem kényszerítelek arra, hogy elmond neki. Elhiszem, hogy nem bízol benne. Én sem bízok. De azt itt előtted megígérem, ha még egyszer megbánt, én nem állok jót magamért.

-Igen, apa. Értettem. Megpróbálom kikerülni. Visszamegyek a szobámba. Szerencse, hogy holnap vasárnap.

-Pihend ki magad.

-Köszi, szia.

-Vigyázz magadra.

-Úgy lesz.

Gino távozott, s helyette Helen lépett a terembe.

-Na? Minden rendben?

-Nem. Semmi sincs rendben. Féltem a lányom.

-A lányod?

-Igen. Itt az idő, hogy elmondjak neked valamit. Ülj le, kérlek.

Wulfric sóhajtott, majd nekikezdett.

-A lányom nagy bajban van. Valamikor egy másik iskolában dolgozott, egy kémiatanár mellett. Sajnos belekeveredett valami szőrnyű dologba. Egyik este visszament valamiért. Rosszkor érkezett. Pár ember már ott volt, s megölték a professzot. Állítólag valami el kellett volna készítenie, de nem sikerült neki. A lányom mindent látott. Igaz, hogy szerencsésen megmenekült, de a gyilkosok látták. A lányom feljelentette őket, és segítségével sikerült is börtönbe juttatni a gyilkosokat. A rendőrség szerint vigyáznunk kellett. Sajnos nem sikerült életfogytiglant kicsikarni számukra, s attól kellett félnünk, hogy elindulnak majd Gina után. Így kerültem én a képbe. Megígértem, hogy magam mellé veszem. Felvettem hát ide, tanárnak. De meg kellett ígérnie, hogy nem fog nőként viselkedni. Gino igazából nem férfi. Ő a lányom. Valójában Gina a neve. És most következik a még szőrnyűbb dolog. Olyasmire ítéltem, amire nem lett volna szabad. Bezártam őt ide, s ezzel korlátoztam a szabadságát. Nem volt szép tőlem, de féltettem őt. Percivalnak első nap meghagytam, hogy figyeljen rá. Hiszen ő mindig is komolyan elvégezte ezt, amit rá bíztam. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Gina mindent beleadott a szerepébe. Annyira jól sikerült neki, hogy egyik nap Percival bevallotta: meleg. Addigra már tudtam, hogy mi történt. Gina terhes. Percival pedig mind a mai napig abban a hitben él, hogy egy férfiba szerelmes. Most viszont valami félreértés történt. Összevesztek, és Percival ott okoz neki fájdalmat, ahol csak tud. Gina ki van borulva. Mondtam neki, hogy fedje fel a valóságot, de nem akarja. Elfogadtam, de úgy éreztem, neked is tudnod kell róla. Szeretném, ha segítenél nekem, és neki. Mellettem állsz?

A nő szeméből potyogtak a könnyek.

-Igen, mindent megteszek.- szólalt meg végül.

-Köszönöm, Helen. Sokat jelent ez nekem.

-Wulfric, mit akarsz csinálni?

-Először is elmondok mindent Percivalnak. Remélem, hogy megérti a helyzetünket. Ez az egyetlen esély. Nem bírom tétlenül nézni a dolgokat. Talán majd ha tisztázódik a helyzet nagyobb biztonságban lesz.

-Wulfric, biztos, hogy ez így jó lesz?

-Muszály az legyen. Ezért is kértem a segítségedet. Ha ketten próbáljuk, talán nagyobb esélyünk lesz. Legjobb lenne már holnap reggel kezdeni.

-Rendben. Ha ezt érzed helyesnek, itt leszek. Mindenben melletted állok.

-Akkor reggel.

-Reggel.

Az éjszaka lassan telt, s mégis úgy tűnt nekik, mintha száguldana. Nem sokat aludtak, mindenki érezte, hogy valami készülőben van.