Másnap egyikük sem szenvedett tovább. Talán az éj, az a nyugtató, csendes, magényos éj bírta jobb belátásra őket. Nem szenvedtek, s furcsán tapasztalták, hogy az a kötelék, ami összeköti őket, most még vastagab lett. Nem beszéltek többé arról az éjszakáról, de minden másról igen. Gino valahára érezte, hogy otthon van. Apja boldog volt Helennel, s ez őt is boldogsággal töltötte el. Percival többé nem emlegette érzéseit, pedig minden találkozásnál látta a szemeiben a vágyat. Ő sem emlegette. A férfi mellett biztonságot, és szeretetet érzett. A napok kellemesen teltek, jól érezték magukat. A tanítás visszaállt a rendes kerékvágásba. A diákok örömmel látták, hogy mennyire megváltozott az iskola. Egy egészen új élet kezdődött. Közben a tavasz is megérkezett. A fák elkápráztatóan gyönyörű virágokat hullattak alá, a fű zöldelni kezdett, s az udvar megtelt a zsibongó fiatalok hangjával. Mintha az idő is velük ünnepelt volna. Felmelegedett, s már- már nyári meleg borította be az iskola területét. A világ nyugodt volt, s annak ellenére, hogy a fegyenc még mindig nem került elő, az emberek is kellemesen ünnepelték a tavasz beálltát.
Egy nap, mikor Gino Percivallal felügyelt az iskola rendjére, már március harmadikát írtak a naptárok. Az este kellemesen meleg volt, a telihold bevilágította az udvart. A csillagok csak úgy ragyogtak az égen.
-Kijössz velem?- kérdezte hírtelen Gino.
-Tessék? Tudod, hogy nem tehetjük. Az iskolában kell felügyelnünk.
-Mindenki alszik már ilyenkor.
-De akkor is.
-Én úgy is kimegyek. Gyönyörű az ég. Látni akarom. Nem muszály jönnöd, ha nem akarsz....
-De...
-Na, meggondoltad?-mosolygott.
-Jól van, de rövid időre. Nem akarom, hogy baj legyen belőle.
-Köszi.
Elindultak hát az udvar fele. Gino megkereste a kedvenc padját, az iskolától legtávolabbra levőt, s leült rá.Percival lassan követte, s gyönyörködött a férfiban. Mikor az ránézett, és mosolygott, azt hitte menten elolvad.
-Gyere már!-szólt rá boldogan Gino. Odanézz! Ott a göncölszekér. Hát nem csodálatos?
-De, igen! Nagyon csodálatos.-nézett a férfire Percival, s egy pillantásra sem méltatta az eget.
-Gyere, ülj ide!-paskolta meg Gino a padot. Imádom az ilyen estéket. Szeretem a csillagokat nézni. Annyira gyönyörűek. Főleg ilyenkor, mikor telihold van. Odanézz!-kapta fel hírtelen a fejét. Egy hullócsillag. Gyorsan, kívánj valamit.
Percival megmosolyogta kollégája lelkesedését.
-Na, kívántál valamit?
-Kívántam....-mondta, s közben magában arra gondolt, hogy kívánsága régen teljesülhetett volna, ha valami nem áll közéjük.
-Hm...elzsibbadt a nyakam. Pedig még nézném őket. Elég kényelmetlen így.
-Feküd le!-javasolta Percival.
-Feküdjek le?
-Igen.
-Nem zavarna?
-Nem.
-Biztos? Nem akarlak provokálni.
-Nem, biztos.
-Rendben.
Gino kellemesen elhelyezkedett a padon, fejét a férfi ölébe hajtotta, s így csodálta az eget. Percival még talán soha nem érezte ilyen boldognak magát. Érezte, hogy Gino nem volt teljesen őszinte hozzá. Hiszen egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy egyszerű barát.
Nem tudta, hova tegye magát. Fogalma sem volt, mit csináljon a kezeivel. Egyiket óvatosan maga mellé helyezte, Gino feje fölé. A másikat pedig, mintha normális dolog volna, kollégája hasára tette. Ginot, mikor a férfi ölébe helyezte a fejét, egy különösen kellemes érzés töltötte el. Eleinte nem tudta hova tenni, de mikor az elmúlt, úgy gondolta, nem fog nagyobb jelentőséget biztosítani neki. Mikor viszont Percival a hasára helyezte a kezét, már tudta, hogy mi történik. Sejtette, hogy a férfi is érezte a kis mozgást, de pillanatnyilag nem érdekelte. Felpattant, s miközben az iskola felé rohant, még visszakiáltott a meglepődött férfinak.
-Köszönöm! Bocsi, de sietnem kell!
Percival hírtelen nem tudta, mi történt Ginoval. Érezte, hogy nincs rendben vele valami.
Mielőtt felpattant...nem...biztos tévedés. Minden esetre szólnom kell Wulfricnak.
Elindult hát a férfi szobájába.
Gino, amilyen gyorsan bírt, úgy futott fel apjához. Kopogtatás nélkül nyitott az irodába. A gond csak az volt, hogy be volt zárva. Kapkodta a levegőt a szaladás miatt, s gondolkodott, hogy hol lehet az apja. Szerencséjére épp szembejött vele Mr. Fogg.
-Mr. Fogg! Hol találom az igazgató urat?
-Természetesen a szobájában. Mi történt? Hallottam, hogy valaki rohangál a folyosón, s azt gondoltam, utánajárok.
-Kérem, mutassa meg melyik a szobája. Sürgős. Beszélni akarok vele.
-Természetesen. Kövessen.
Rövid séta után megérkeztek a folyosóra, amiről a szoba nyílt.
-Tessék, itt van.
-Köszönöm a segítséget.
Gino megvárta, hogy távozzon a gondnok, majd benyitott. Wulfric kiugrott az ágyból a hírtelen ajtócsapodást hallva.
-Megmozdult!-sikította Gino.
-Mi? Tessék? Nyugodj le, kicsim!
-Megmozdult! Nem gondoltam volna, de megmozdult.
-Már épp ideje volt.
-Igen. Azt hittem, hogy az aszisztensnő tévedett. Tudod, nem voltak reggeli rosszulléteim, nem voltak dühkitöréseim, vagy nagy étvágyam. Nem gondoltam, hogy tényleg igaz.
-Az tény, hogy elég késő...ötödik hónap?
-Igen...örvendezett. És már legalább két dolgot fel tudod sorolni róla.
- Nocsak...
-Máris hozzám hasonlít.
-Miért gondolod?
-Mindenhonnan késik, és szeret ugrálni.
-Mikor történt?
-Öt perce...a parkban voltam Percivallal...Jaj, ne nézz már úgy. Tudod, hogy csak szolgálatosok vagyunk.
-Hát persze.
-És néztük a csillagokat, és lefeküdtem a padra, és akkor történt.
-Na és milyen?
-Felemelő érzéééééé...-sikkantott fel. Gyorsan. Megint rúg.
Felemelte apja kezét, s a hasára nyomta.
-Kis surmó.-nevetett Gino.
Örvendezésükben meg sem hallották, hogy az ajtó becsukodik. Pár perc múlva kopogtatás hallatszott. Gino elugrott az ágy mellől, viszont Wulfric megtartotta hidegvérét.
-Tessék. Á! Helen!
-Hello Wulfric.-mosolygott, majd mikor Ginot meglátta, kissé elképedt.
-Ön itt?
-Igen. Gino épp most jelentette, hogy minden csendes. Szeretett volna lefeküdni. Tudod, ma ő a szolgálatos.- magyarázta Wulfric kedélyesen.
-Értem. Ez esetben, távozom is.
-Nem, nem. Én már befejeztem. Majd én megyek.- mosolygott Gino, s mikor a nő nem vette észre, kacsintott apjának. Jó éjt, igazgató úr.
-Khm...jó éjt, fiam. Jó éjt.
Gino szökellt a boldogsától. Hát mégis...az utobbi időben picit aggódott, de úgy látszik, nem volt értelme. A kicsi ép és egészséges. Ha valaki akkor a folyosón sétál, őrültnek nézte volna a magában nevetgélő tanárt.
Percival elindult az igazgató hálószobájába. Biztos volt, hogy ebben az időben az már ott van. Furcsa sikkantást vélt hallani, de nem törődött vele, így benyitott. Amit látott, viszont egyáltalán nem nyerte el tetszését. Az igazgató az ágyán üldögélt. A gond csak az volt, hogy nem egyedül. Előtte Gino álldogált, s nevetgélt, miközben a férfi a hasát simogatta.
-Kis surmó.-tette hozzá hangosan Gino.
Percivalnak elege lett. Becsukta az ajtót, s mérgében azt sem tudta merre induljon. Végül úgy döntött, visszamegy a szobájába. Nem bírta volna befejezni a szolgálatot. A folyosó végén szembetalálkozott Helennel. Az egy pajkos mosollyal üdvözölte, de ő csak egy szemrehányú pillantásra méltatta. Újra tombolni kezdett benne a düh. Nem bírta elviselni, hogy így megszégyenítik. Ráadásul az orra előtt. Hogy lehetett olyan hülye? Hogy hihetett annak az idiótának? Szóval mégis ő volt a hülye, és nem Gino!
Becsapta maga mögött az ajtót, és tőrni-zúzni kezdett. Nem érdekelte volna, hogyha az egész iskolát felébreszti. Tombolt, és senki nem tudta leállítani. Minek áltatta magát? Miért kérte, hogy mellette maradjon? Miért tette a kezét rá? Miért csókolta meg, és az miért csókolta vissza? Miért...? Egy dologban azért egyet értett vele. A félévet még kibírja, s aztán felmond. El innen ebből a bolondokházából!
Megfogott egy üveget, hogy azt is a földhöz vágja.
Ezt is ő hozta, még a szülinapomon. -gondolta. Hát akkor, iszok arra, hogy ő is érezzen bár akkora fájdalmat, mint én most.
Lenyelt egy kortyot, majd tovább folytatta.
Iszok arra, hogy soha az életben ne szeresse őt nő.
Még egy korty.
Meg arra, hogy találkozzon legnagyobb félelmével.
Még egy.
És arra, hogy soha, soha ne felejtse el, milyen is, ha valaki olyan, mint én szerelmes.
Csak nyelte, és nyelte az italt, s annak minden cseppje végigmarta a torkát. Nem érdekelte többé semmi.
Még ha beledöklök is!-gondolta, s az utosló cseppet is kiitta a literes üvegből.
Azt már nem érezte, mikor a teste a földre esett. Ő csak lebegett abban a mély csalódottságban és fájdalomban,amit érzett.
Másnap egy halk sírásra ébredt. Nem nyitotta ki a szemét, de tudta így is, hogy Gino van mellette. Lassan mozdult meg. Kollégája felkapta a fejét.
-Élsz?- kérdezte két szippantás között.
-Tűnj innen.-jött a válasz.
-Tessék? Mi történt? Mi ez a rumli? Jaj, annyira megijedtem, mikor láttam, hogy itt fekszel! Azt hittem...
-Nem érdekel! Tűnj innen! Nem akarlak látni.
-Dehát...Mi? Mi van van veled, Percival? Mi borított így ki?
-Ne nevezz Percivalnak! Sőt, egyáltalán ne szólj hozzám...Utállak, érted? Utálom még az utolsó kis porszemet is, aminek köze van hozzád! Kifele! Kifele innen!
-Mi ütött beléd?- nézett elképedve Gino.
-Belém? Mi ütött belém? Te utolsó senki! Te gyáva! Te féreg! Nehéz lett volna a szemembe mondanod? Másodjára arultál el!
-Mit kellett volna a szemedbe mondanom?- kérdezte kissé felindulva most már ő is.
-Azt, hogy megvetsz! Hogy ki nem állhatsz! Méghogy nem vagy meleg! Tényleg! Jól esett a tegnap? Mióta folyik ez? Csak ha nem vetted volna észre, ez egy iskola! A fenébe is! Pedig azt hittem, ismerlek. Miért nem mondtad, hogy szívesebben veszel részte egy hármas partiban?
-Milyen...Idefigyelj! Megmondod, hogy mit akarsz, vagy csinálod itt a cirkuszt?
-Á! A kis Gino átveszi a hatalmat!-gúnyolódott. Nekik is ez tetszik? Uraltad a helyzetet, igaz? Élvezted, mi? Mondd csak, közben mire gondoltál? De jól leráztam a kis hülye Percivalt? Megint bevette a szavaimat? Jót röhögtél rajtam, mikor vallottam neked, igaz? Egy kérdésem van csupán, s utána megszabadulhatsz a terhemtől. Miért mondtad, hogy nem akarsz fájdalmat okozni? Vagy ez is beletartozott a kis játékodba?
Percival leült az ágya sarkára, miután félrelökött egy nagy adag törmeléket.
-Tudod mit? Nem érdekel!.-válaszolta most már letörten. Én csak azt akartam, hogy visszatérjek végre a normális kerékvágásba. Látom, ez így nem fog menni. Ezért mostantól fogva semmi közöm hozzád. Távozz, kérlek.
Ginonak fogalma sem volt, mitől gerjedt be ennyire kollégája. Nem értette, de érezte, hogy nagy baj van. Valósággal reszketett a visszatartott sírástól. Minden kis mondat tőrként döfött belé, és érezte, hogy nemsokára elvérzik. Felkelt a földről, ahova reggel ült le, mikor Percivalt meglátta. Akkor azt gondolta, hogy megtudták a titkát, és így kezdődik a bosszú. Most már úgy érezte, jobb lett volna, ha ez történt volna. Talán jobban elviselte volna, ha nem gyötrik ezek a szavak. Nem tudta, mit is mondhatna a férfinek, de végül kinyögte:
-Azt akartad, hogy visszalépjen az életed a normális kerékvágásba? Rendben! Megkapod! Nem tudom, mit ártottam neked, de annyit még mondhatok, hogy vigyázz arra, amit kívánsz. Esetleg még beteljesik. A soha viszont nem látásra.
Ezzel kilépett az ajtón, s mikor az becsapódott, úgy érezte kiszakítottak egy darabot a lelkéből.
AJÁNLOM AZ OLDALT
