Kvintesszencia - G-Portál

Két méter magasságban repülhetett tehetetlenül.
A férfi mégsem félt, csak a szíve és tüdeje tájékán bújt meg az a kis fura érzés, ami az emberben akkor tör felszínre, amikor a lába elszakad a talajtól. Ugyanezt érezzük, ha a tenger hulláma magasra dob, ha a mugli hullámvasúton megindul lefelé a kocsink, vagy éppen, ahogy Piton esetében is, ha egy erõs átokkal mellkason találnak.

Még mindig repült.
A boszorkány igen erõs lehetett, ha ilyen messzire volt képes taszítani egy Perselus-kaliberû ellenfelet. Noha az alacsony termet, vékony karok arra engedtek következtetni, hogy a nõ nem jelent nagy veszélyt, és bár a fekete lepel, amely egész alakját fedte, mégis óvatosságra intette a férfit, azért erre õ sem számított.

Földet ért. Illetve, a pontos kifejezés: a fölbe csapódott. Kissé lihegve, de azonnal felpattant: semmi törés, csak egy kis bokarándítás, talán egy-két repedés, mondhatni, olcsón megúszta. Körbesandított, s megállapította, hogy egy ilyen mély völgyben való landolás után csoda, hogy még él. Pálcáját elõreszegezve ismét ellenfelére összpontosított, miközben fejében idegesen kereste azt az átkot, amit még nem használt az idegenen, ami talán hatna is rá. Ám miközben töprengett a boszorkány nem támadott. Csupán a domboldal tetején, akár egy gyõztes királynõ, magasodott Piton fölé. A férfi határozottan érezte, hogy valami nincs rendjén.

Vártak. Két szobor, egy pillanatkép. Perselus magatehetetlenül tartotta a pálcáját, tudva, hogy a védekezésen kívül semmi sem tehet. Az idegen figyelte. Majd a nõ megfordult, és az ellenkezõ irányba kezdet sétálni. Lassan, mint aki nem siet sehová. Piton tudta, hogy valami nincs rendjén.

A hõmérséklet, mintha tíz fokot emelkedett volna, a talajt itt-ott sárgás lyukak tarkították, amelyekbõl gõz szivárgott. És a szag, amely körüllengte az egész helyet, egyszerûen elviselhetetlen volt, mintha száz és száz záptojás rohadna a talpa alatt. Olyan, mint a...

Kén.

Megértette. Perselus pupillái kitágultak a félelemtõl, ahogy a távolodó nõ felé tekintett. A boszorkány az imént nem domboldalon, hanem egy kráter szélén állt. És õ maga nem egy völgyben rostokolt, hanem egy...

Vulkánban. Egy ugyan egyelõre még egész békésnek tûnõ, de határozottan mûködõ vulkánban.

Visszatekintés

A pusztát Bloody Mary-nek hívták. Ez nem valami hivatalos elnevezés volt, csupán a közszáj vívmánya, olyasmi, amirõl mindenki tud, de, ahogy mondani szokás, sehol sincs megírva. Sokan rosszallták az egyébként nyugodt hely ilyesfajta elnevezését, sokan nem tudtak megbarátkozni azzal, hogy Anglia „nemes természeti kincseirõl” épp „Véres Mária” segítségével kell megemlékezni. Az emberek sajnos hajlamosak bírálni azt, amihez nem értenek, mintha kötelességük lenne az ismeretlent elõre kifogásolni.

Akik már jártak a kietlen pusztán, nem kérdõjelezték meg a nevét. A hatalmas síkságot három oldalról erdõ vette körül, a negyediket hegy határolta, kihagyhatatlan alkalmat biztosítva ezzel táborok létrehozására, és ütközetekre.Perselus többször koptatta már az öreg Mari talaját. Látott eleget abból, ami itt folyt: csatát, gyakorlatot, halálfaló lakodalmakat... és a háborút. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Ms. Granger agyában az elsõ helyszínként szerepelt, sõt, egyre inkább vágyott vissza a sötét semmibe, ahol eddig tartózkodott.

- Szia.

A férfi megfordult, és tekintete találkozott egy gesztenye szemû kislányéval. Olyan öt-hat éves lehetett. Szép, rózsaszín ruhácskát viselt, barna, fonott copfjai rendezetten hullottak a vállára. Bár azt mondhatnánk, átlagos külsejû gyermek volt! Az egyetlen dolog, amely megkülönböztette bármely más korabeli gyerektõl az a karját átszelõ, és valamely oknál fogva kékes, mély vágás volt.

- Szervusz. - guggolt a kislány mellé Piton, majd óvatosan megérintette a furcsa sebet - Hol szerezted ezt?

A csöppség, akirõl a tanár feltételezte, hogy a fiatal Ms. Granger, felemelte vékony karját és a férfi válla mögé mutatott. Perselus követte fejével az irányt, és amit megpillantott, attól kis híján felugrott.
Az eddig kihalt pusztán most, mintha csak a földbõl nõtt volna ki, ott állt Lucius Malfoy, az a Malfoy, akit pár éve egy húsz kilós vasgolyó fejbetalált... elõtte egy kérlelõ, meggyötört alak térdelt, egy ismerõs alak...

- Hermione! - olyan könnyen kúszott az ajkaira a keresztnév. A lány nem halotta, helyette maga alá motyogott, talán az utolsó imáját mormolta. Ha így tett, az nem talált meghallgattatásra: Lucius felemelte a kezében lévõ, hosszú kardot, és lesújtott. A penge a lány jobb karjába fúródott, pontosan oda, ahol néhány perce a kisgyermek sebhelye villant fel. Egy kétségbeesett sikoly hangzott fel, a kardból pedig füst tört elõ. Fekete, tömény füst.

- Hermione! - kiáltotta újra Piton, lábai végre engedelmeskedtek, s a lány felé rohant.A füst, vagy talán mérgezõ gáz, ahelyett, hogy oszladozni kezdett volna, inkább sûrûsödött a férfi elõtt. Aztán egybegyûlt, furcsa formát kezdett ölteni, és Perselusnak úgy tûnt, a háttérben az õ nevetését hallja, õ kacaját...

A füstbõl folyadék, a folyadékból fekete lepel lett, és egy idegen, nõi alak jelent meg a rémült bájitaltan tanár elõtt. A férfi a csuklya mögött rejtõzõ arcot ugyant nem láthatta, de az árny mögött térdelõ, szenvedõ Hermione-t igen. Megpróbálta kikerülni a boszorkányt...

- Innen van a sebem. - szólt ismét a kislány, és a három alak, az idõsebb Malfoy, Hermione és a sötét idegen, ugyanúgy, ahogy megjelentek, eltûntek.Perselus megtorpant, és kifújta magát.

Nyugi - gondolta - egy züllött elmében vagy. Semmi sem valóság, ez már mind megtörtént, ostoba vagy, öregfiú, hogy meg akartad változtatni.

- Nem vagy ostoba. - mondta ismét a gyerek, és megfogta Piton kezét - Csak még tapasztalatlan, - a professzor számára meglehetõsen bizarr volt ezt egy ötéves szájából hallani - De én majd megmutatom neked, amire kíváncsi vagy. Elõbb viszont ígérj meg valamit. A kislány lábujjhegyre emelkedett, így pont a lehajoló Perselus fülével egy magasságba került:

- Kérlek, nagyon szépen kérlek, áldozz fel mindent, bármi is legyen az, azért, hogy ez az alak elpusztuljon.

Különös kérés egy különös személytõl, de a férfi bólintott. Bár eléggé kételkedett benne, hogy teljesíteni tudja a feladatot. Õ sosem volt az a tipikus hõs, aki a bazinagy muszklijával mindent elér, ha meg nem, akkor megöleti magát.

- Nyolc emlék. - folytatta a gyermek - Nyolc emlékem van, amit mutatnom kell. Gyere!
Azzal ott, a puszta kellõs közepén a kis Hermione elõtt egy ajtó jelent meg. Se fal, se keret nem tartozott hozzá, de ott és akkor ez igazán felesleges részletnek tûnt.
Átléptek rajta. Egy egyszerû, szürke folyosón álltak, amelybõl még további ajtók nyíltak, ki tudja hová.

- Neked ezeken kell végighaladnod. - suttogta a kislány - Ne félj, majd én végigkísérlek. - azzal Pitont a következõ bejárathoz vezette. Egy fénysugár elvakította a férfit, mire észbekapott, már keresztüllépték a küszöböt.

Egy kényelmes kis lakásban találta magát, London belvárosában. Az ablakból beáradó fény az ágyon ülõ lány arcára vetült, az ölében egy igencsak nagyra nõtt macska nyújtózott lustán.

- Tudod Csámpás, örülök, hogy mindennek vége van.Ahogy a mondat elhangzott, Hermione a karjához kapott. A fekete füst ismét elõtört a semmibõl, ugyanúgy, mint a seb keletkezésekor. A sötét fátyol újra megjelent, majd az idegen lény, aki talán ember volt, talán nem, körbetáncolt a szobában.

Az utcáról zene szûrõdött be a csukott ablakon át, és Perselus kábultnak érezte magát, egyszerûen nem tudta levenni a szemét a titokzatos alakról. Kecses mozdulatai egy különös történetet regéltek, s bár Piton nem volt éppen jártas az ilyesmikben, azt azért felismerte, hogy a nõ kitûnõen balettozik. A szép játéknak azonban hamar vége lett, az idegen megállt, tekintetét Csámpásra szegezte, majd elindult az ágy felé.

- Ne! - kiáltott a barna hajú lány, mikor a boszorkány gyengéden, mintha csak cirógatni akarná, végigsimított a macska nyakán. A férfi nem is értette, miért tiltakozik Hermione.Aztán mikor az árny köddé foszlott, már felfogta.

Az állat tágra nyílt, döbbent szemekkel hevert a lány ölében, mozdulatlanul. A torkán lévõ, a szõrén is átütõ lilás folt arra utalt, hogy megfojtották.

- Õ volt az elsõ kavicsom. - suttogta a Piton mellett álló gyermek, tenyerét a férfi felé tartotta, amelyben egy fekete kõ hevert - Kilenc van. Kilenc kavicsom. - hangja csöndes volt, beletörödõ.
- Értem.

Fenéket. Csak szerette volna.

A következõ emlék már Granger-ék házában játszódott, ám ezúttal a professzort nem tévesztette meg a csendes, nyugodt környék. Hermione-nak nagyon is jó oka, azaz okai lehettek az elzárkózásra, épp ezért boldog pillanatokra Piton nem is számított.

A család éppen a hátsó kertben, a teraszon teázott, békés beszélgetést folytatva egymással. Az asztalfõnél Mr. Granger, ahogy egy igazi angolhoz illik, a lapokat bújva fûzött egy-két kommentárt a csevelyhez, míg a felesége, aki szintén igencsak jámbor asszonynak tûnt, szorgosan kenegette a vajas süteményeket. Mindketten elsõ látásra zavartalannak látszottak, de Perselus megfigyelte, hogy a ház ura egy pontra szegezi a pillantását, és Mrs. Granger keze néha-néha megremeg.

A kerttel szemben ülõ Hermione volt az egyetlen, aki nem titkolta mély komorságát, magába roskadva a távolba meredt. A férfi elmerengett azon, hogy vajon miért adta fel a független életet és költözött vissza a szüleihez a londoni lakásból.

Ahogy a családot nézte, az apát, az anyát és lányukat, Pitonban feltámadt némi irigység a família iránt. Rendben, elvesztettek egy hozzájuk szorosan kötõdõ állatot, de azért mégiscsak egy állatról volt szó... Neki, Perselus Pitonnak soha nem volt része ilyen családi teázásokban, és ki tudja, ha másképp alakul az élete, talán lett volna rá esély, hogy esetleg lesz... Megszakadt a gondolatfûzére, ugyanis az emlékbeli Hermione halk nyögést hallatva a karjához kapott.

- Mi baj, kicsim? - kérdezte aggodalmasan az édesanyja, de nem kapott választ.Piton sejtette, mi fog történni, és aggályai be is igazolódtak: a nõ, az idegen nõ megjelent. Azonban úgy tûnt, a lány szülei nem vettek észre semmit, ugyanis tekintetük nem akadt meg a kertjük közepén megjelenõ alakon.

Az árny közelebb lépett hozzájuk, és meglendíttette a bal karját, majd a másikat is, végül egy olyan pózban merevedett meg, mintha egy láthatatlan alakba kapaszkodna. Aztán elkezdõdött.Távolról, nagyon távolról zene hangzott fel, és Piton azonnal felismerte: bécsi keringõ. A fekete leples boszorkány nem tétovázott, a levegõt használva partner gyanánt táncra perdült, szokásához híven lassú, könnyed táncba. Egy forgás, lépés, lépés, hajlongás... a bájitaltan tanár úgy érezte, az árny ismét rabul ejti.Nem tartott soká, hogy a zene elhallgatott, és az alak a házaspár felé kezdett közeledni.

Piton ereiben meghûlt a vér. Nem, az nem lehet, gondolta, hisz hallotta a kórház igazgatónõjét Granger-ékrõl beszélni. Felvillant elõtte a kép, a sznob igazgatónõ, amint álszent sajnálkozással kijelenti:

„Csak szegény szüleit sajnálom, ilyen rendes emberek jobb gyermeket érdemelnének.”
Ugyanakkor a banya azt sem tudta, hogy micsoda értékes könyvtár leledzik az intézetében...

A boszorkány elérte õket, és egy hirtelen mozdulattal rájuk dobott egy a ruhájából elõvarázsolt fekete kendõt, épp olyat, amilyet õ maga is viselt. Aztán, mint addig mindannyiszor, szertefoszlott, s vele együtt a lepel is eltûnt. Hermione csendben ült a székében, csak a kigúvadó szemei árulták el, mekkora horror játszódik le a lelkében. Piton a még mindig mozdulatlanul ülõ szülõket nézte, várva, hogy feloldódjon merevségük. Ám alaposan megfigyelve az arcukat, rá kellett jönnie, hogy hiába remél.