Draco szeme elé nem éppen egy szokványos társaság került. Anney mellett Edward ült, egészen elgyötört, aggódó arccal, mellette egy fekete hajú férfi, akiben legnagyobb sajnálatára „Sebhelyesfejűt” –rendes nevén Harry Pottert- vélte felfedezni, mellette természetesen elmaradhatatlan „kellékével”, „Vízlipatkánnyal” –bár az illető jobban kedvelte az eredeti megszólítását, vagyis a Ront-. A két fiú között az idegességtől kipirult Ginny foglalt helyet.
Közvetlenül a Weasley-lány mellett egy világosbarna hajú fiatal férfi ült, aki vállán egy kisírt szemű nő feküdt. Draco nem találta ismerősnek a párt, de úgy érezte, ők is a társasághoz tartoznak. A nő ölében egy szőke kislány feküdt, akire ráillett a „személyleírás”, amit Edward még pár estével ezelőtt adott neki Hermione lányáról, így akaratlanul is kíváncsian méregette a gyönyörű gyermeket.
Anney szavaira azonban mindenki felkapta a szemét, Draco pedig hol megvető, hol kíváncsi tekintetek fürkészték, de ő valahogy tudomást sem akart venni ezekről. Fejével intett Anneynek, jelezve, hogy nem itt kíván társalogni. A nő bólintott, és feltápászkodott, hogy eleget tegyen a kérésnek.
- Örülök, hogy itt vagy, Draco. –sóhajtotta Anney. –Annyira nyomasztó volt a várakozás. Mesélj! Mi történt tegnap?
- Semmi említésre méltó. –hazudta Malfoy szemrebbenés nélkül. –Minket legalábbis nem érint.
- Voldemort nem sejt semmit?
- Nem. –Draco hangja figyelmeztetően csengett. -De lehet, hogy a következő ceremóniára már el kell, hogy vigyelek.
- Rendben. –mondta a nő gondterhelten. –Mindent megteszek, hogy segíthessek.
- De fontos, hogy fenntartsuk a látszatot. –ecsetelte Draco. –Ezentúl is együtt kell járnunk mindenhová.
- Ez nem lesz nagy gond. –felelte Anney kissé vidámabban. –Úgy szeretlek, mintha a bátyám volnál.
- Milyen megható. –mondta Draco színpadiasan, de azért halványan elmosolyodott. Anney azonban kissé csalódott arcot vágott, de ezt Draco nem vette észre. Gondolatai megint visszatértek a kislányhoz, akit az „ismeretlen nő” ölében látott.
Anney, mintha csak olvasna Draco gondolataiban, belékarolt és a társaság felé bökött a fejével.
- Gyere, ismerj meg mindenkit! – És mielőtt Draco egy szót is szólhatott volna, Anney egy hirtelen mozdulattal megindult a várakozók felé.
Időközben Ginny elrángatta a két volt roxfortos fiút egy kávéra, úgyhogy Draco valamelyest megnyugodhatott.
Anney gyorsan bemutatta a fiút Liznek és Chrisnek. A két férfi kezet rázott, Liz pedig csak egy „Helló!-t” motyogott az orra alatt, feltűnően sápadtan. Draco nem éppen szívélyes üdvözlését először annak tudta be, hogy Hailie miatt nem kelhet fel, de miután Anney tájékoztatta, hogy a lány Hermione legjobb barátnője, erősen kételkedni kezdett a feltevésben. Később aztán gyanúja beigazolódni látszott, hiszen a nő egyfolytában őt bámulta, és lévén igen tapasztalt volt a „megfigyelés” terén, szeme sarkából azonnal kiszúrta, hogy Liz milyen bizalmatlanul méregeti.
Egy kis idő múlva Draco úgy döntött, gyorsan távozik, mielőtt a volt évfolyamtársai visszatérnének, ám valamiért mégsem akaródzott otthagynia a kis társaságot. A Hermionéról kapott hírek nem igazán nyugtatták meg, és hiába küzdött ellene, egyre gyakrabban vándorolt tekintete a kislányra, aki annyira hasonlított volt szerelmére.
Furcsa érzése támadt a kicsivel kapcsolatban, hiszen kinézetre olyan 4-5 évesnek tűnt számára. Viszont ahogy visszaszámolt, rájött, hogy ez szinte lehetetlen, hiszen Hermione akkor még hatodikos volt.
Minél többet gondolkodott az ügyön, annál inkább összezavarta. Eddig biztos volt benne, hogy a lánynak csakis Weasley lehet az apja, de ekkor még nem tudott Pansy ténykedéseiről. Most azonban, hogy belegondolt, akár… de nem, az lehetetlen…
Gondolataiból egy csöppnyi hang zökkentette ki, amely leginkább egy ásításra hasonlított. Hailie kezdett fészkelődni, és úgy tűnt, hamarosan felébred. Liz megsimogatta a kislány feje búbját, és egy kis puszival próbálta ébresztgetni.
- Ébredez, kincsem, hamarosan indulunk haza. –súgta Hailie fülébe. A lány bólintott egy kicsit, majd újra lecsukta a szemét, és ismét az álmok birodalmába menekült az örökös aggodalom elől.
- Hahó, nagylány! –hajolt le hozzá Chris. – Ideje lenne hazamenni, és ott folytatni az alvást… Liz is egészen kimerült. Gyere.
- Nem kell, hagyd csak. –legyintett Liz, bár látszott rajta, hogy tényleg komoly erőfeszítések árán türtőztette magát. –Most Hailie a legfontosabb…
- Fent vagyok. –búgta a halk hangocska. A kislány pedig ígéretéhez híven felült, majd két perc múlva már állt is. Kíváncsiságát felkeltette az idegen, hirtelen nem is tudatosult benne, hogy hol is van, csak vidáman mosolygott.
- Ő itt Draco, drágám. Draco, bemutatom Hailiet. –mondta Anney mosolyogva.
- Hello. Hailie Jade Granger. –nyújtott kezet a kislány.
- Draco M…
- Miss Granger! –szólította meg Hailiet a szobából kijövő nővér. –Az édesanyja magához tért!
- Juhú! –kiáltotta el magát Hailie. Úgy rohant be a betegszobába, hogy majdnem fellökte a nővért, aki csak egy fejcsóválással jutalmazta a „mutatványt”.
Anney és Liz csak elnézően mosolyogtak, míg Draco és Chris arcán értetlenség tükröződött.
- Hát akkor azt hiszem, rám már semmi szükség. –mondta Draco Anneynek címezve mondanivalóját. –Örülök, hogy végül is megoldódott minden…
- Ha már ennyit vártak, igazán beköszönhetnétek. –mondta Chris mosolyogva.
Liz nyelt egy nagyot, de nem szólt semmit, Edward helyeslően bólintott.
- Menjenek csak. De csak 5 percet adhatok maguknak, mert a látogatási így is letelt már egy órája. –suttogta a nővér.
- Köszönjük szépen. – mondta Anney. – De azt hiszem, erre semmi szükség. Majd később bejövünk. Meddig tarthatják bent a kisasszonyt?
- Nem lehet tudni. –válaszolta a nővér bizonytalanul. – Egy hétig még biztos, hogy benn kell feküdnie. Attól függ, hogyan változik az állapota. Karácsonyra minden bizonnyal otthon lesz már.
- Rendben van, köszönöm a felvilágosítást. Draco, gyere, menjünk!
- Viszontlátásra! –köszönt el Draco is.
Mindenki intett nekik, eközben pedig befutott a két paprikavörös Weasley, és mögöttük a fújtató Potter. Draco némi elégtétellel nyugtázta a három fiatal közötti feszült hangulatot.
- Ide figyelj, - kezdte Draco még az ispotály folyosóján - többször ne merj így bánni velem!
- Mégis hogy bántam veled? –kérdezte Anney ingerülten.
- Úgy ugráltatsz, mintha nem is tudom, kid lennék… -vágta rá Draco idegesen.
- Nem értelek. –Anney türelme igencsak fogytán volt.
- Draco, gyere ide, gyere oda, Draco gyere, menjünk… -utánozta a nő vékony hangját a varázsló. –Nem akarom, hogy holmi papucsférjnek nézzenek!
- Jó vicc! –felelte Anney szikrákat szóró szemekkel. –Képzeld, mi a kívülállók szemében egy pár vagyunk! És egy nő kérhet szívességeket a szerelmétől, nem? Most azzal van bajod, hogy idehívtalak, vagy mi? Eddig nem zavart, ha megkértelek valamire, de ha ennyire nehezedre esik kicsit is törődni velem akkor…
- Én csak annyit kérek, hogy ne parancsolgass nekem. És főleg ne ugráltass! –forgatta a szemeit Draco. –Túl nagy kérés?
- Nem. –nyelte le a további csípős válaszait a lány. Nem akart összeveszni Dracoval, inkább békítően megszólalt: - Azt azért megkérdezhetem, hogy eljössz-e velem meginni egy kávét? Vagy ez is ugráltatás?
- Menjünk. –bólintott Draco még mindig feszülten. Viselkedése szemet szúrt Anneynek.
- Te nem is miattam vagy ideges. –jelentette ki a fiút fürkészve, ahogy leültek a kávéházban. –Akkor mi a baj?
- Semmi. –vágta rá Draco erélyesen. Nem volt kedve kósza magyarázatokat kitalálni, túl fáradtnak érezte magát hozzá. Anney azonban nem adta fel.
- Már az ispotályban is furcsa voltál. –gondolkodott hangosan. - Tényleg érdekel, hogy mi a gond, Draco. Talán tudok segíteni.
Draco azonban csak megrázta a fejét.
- Nem tartozik rád.
Egy ideig némán ültek az ablakon kibámulva. Egyikőjük sem érezte szükségesnek, hogy megszólaljanak. Anney azon törte a fejét, hogy Draco mikor kezdett ilyen furcsán viselkedni.
A varázsló gondolatai pedig egyre a kislány körül forogtak. Akárhogyan számolta, egyre biztosabb volt gyanújában…
És mintha csak az időjárás is megérezte volna hangulatukat, szemerkélni kezdett az eső. Halkan kopogott a vékony üvegen.
Kopp, kopp…

***

- Hermione, annyira megijesztettél minket! –„teremtette le” Liz barátnőét. –Mi történt?
Hermione sápadtan és erőtlenül hallgatta barátnője „szidalmait”. Kimerülten kezdte el újra a mesélést.
- Mondtam, már hogy mi történt… -kezdte újra Hermione.
- Megint felelőtlen voltál! De ezentúl legalább nem kell innod azt a förmedvényt.
- Csak nem olyan gyakran kell innom. –emlékeztette Hermione a lányt.
- Jól van, na. De akkor is a szívbajt hoztad ránk. –panaszkodott megint Liz. –Nem is tudom, mi lenne velem nélküled!
Hermione bágyadtan bámult maga elé, de erre a hangra felnézett. Liz szemeiben könnyek gyülekeztek. A lány értetlenül összehúzott szemekkel vizsgálgatta barátnőjét, aki a megszokottnál jóval furcsábban viselkedett.
- Valami baj van, Liz? Olyan sápadt vagy…
- Mostanában nem érzem magamat valami jól. De semmi érdekes... –legyintett Liz.
- Viszont azt mondtam már, hogy itt járt a volt pasid? –váltott témát hirtelen.
- Liz, hányszor mondjam még, hogy Edward nem a barátom?
- Én nem is róla beszélek. –rázta meg a fejét a boszorkány. –Hanem Malfoyról.
- Micsoda?! –Hermione már egészen felélénkült. Hitetlenül meredt barátnőjére. - Mit keresett itt?
- Fogalmam sincs. Szerintem Anney hívta. Bár szerintem nem miatta jött ide… –vont vállat Liz. – Van egy elméletem, hogy miért volt itt.
- Engem viszont nem érdekel. –sietett a válasszal Hermione.
- Biztos? –tudakolta Liz.
- Nem tartod elégnek az indokaimat rá? –válaszolt egy kérdéssel Hermione.
- Nem. Azt hiszem, túl elhamarkodottan döntöttél. –vetette ellen Liz. – Nekem normális fickónak tűnik. Hailienek pedig joga van tudni, hogy ki az apja.
- Az apja eddig sem kért belőle. Miért baj, ha megóvom egy csalódástól? –kérdezte Hermione az idegességtől kipiruló arccal.
- Akkor csalódni fog az apjában. Szerintem még az is jobb, mint a bizonytalanság. –makacskodott Liz. –De nem azt mondtad, hogy Malfoy úgy tudta, hogy te elvesztetted a gyereketeket, mikor leestél a lépcsőn?
- Olyan idióta még ő sem lehet, hogy ne rakja össze a dolgokat! –bizonygatta Hermione, most már inkább magának, mint Liznek. –Hiszen van egy 3 éves gyerekem. Róla már tud vagy… egy hete. Legalábbis biztos sejti, hogy ennyi idős… És én nem mondtam neki, hogy elvetéltem… vagy… szóval így nem mondtam ki…
Hermione aggodalmas arccal meredt a semmibe. Tudta, hogy Liznek valamilyen szinten igaza van, mégis elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy elszánja magát erre a lépésre. Igazság szerint nem csak lányát féltette az újabb csalódástól… önző módon kicsit saját magát is.
Liz hosszú hatásszünet után csendben elköszönt, de Hermione már nem érzékelte a hangját. A gondok megszűnni látszottak, ahogy ismét ráereszkedett a jóleső érzés, a békesség és nyugalom. Hamarosan el is aludt. Gyönyörű álom részese lehetett… ismét.
Csodálatos, verőfényes nyári nap köszöntötte a lányt. Rögtön megismerte a régi, nagy eperfát, amely a régi családi birtokukon nőtt. Boldogan sietett oda az óriási növényhez, hogy megcsodálhassa.
Ahogyan beszívta a nyár édes illatát, hirtelen ötlettel elindult a közelben csordogáló patak felé. Rég nem érzett derűvel és boldogsággal futott, néha-néha letépve egy virágot, vagy megkergetve egy lepkét. A hosszú úton ki is fáradt, egyszer-egyszer le is ült pár percre a fűbe, és hallgatta a nyári rét dallamait. Réginek tetszettek ezek a mindennapi hangok is: madárcsicsergés, tücsökciripelés, egy dongó zizegése vette körül a lányt. Nemsokára meg is érkezett céljához.
A patak vize csillámlott a visszaverődő fénytől. Hermione nevetve szaladt a tiszta forráshoz, hogy megcsodálhassa a víz körül élő állatokat.
Ahogyan a víz fölé hajolt, gyerekkori képe mosolygott vissza rá. Ő azonban természetesnek vette ezt, meg sem lepődött rajta. Kiemelt egy követ, ezzel összezavarva a vizet, és eltüntetve régi képmását. Mire befejezte a kő vizsgálatát, és visszatette helyére az említett tárgyat, a víz kitisztulása után egy kedves arcot pillantott meg a feje fölött.
- Nat! –kiáltott a lány boldogan.
A jól ismert derűs nevetés töltötte be az egész vízpartot, mosolygásra késztetve ezzel Hermionét is.
A fiú egy szót sem szólt, csak nézte a húgát. Hermionénak sem jutott eszébe semmilyen kérdés. Egyszerűen élvezte a nyugalmat és a szeretet, amely körülvette.
Egyszerre csak meghallott egy furcsa, távolinak tetsző hangot. Tisztulni kezdett az agya, lassan visszaáramlottak a fejébe a problémák. Hirtelen újra az ispotály egyik szobájában találta magát. Lelkéből azonban nem szállt el azonnal a béke és a boldogság. Most először nem érzett semmilyen fájdalmat, ahogy kedves testvérére gondolt. Felemelte a kezét, és a régi, kétes eredetű gyűrűjét kezdte vizsgálgatni.
Nemsokára egy nővér nézett be hozzá.
- Végre, hogy felébredt, kisasszony! Már kezdtünk aggódni. Ez a harmadik nap, hogy nem tért magához. Bocsásson meg, hogy felébresztettem…
- Micsoda?! –értetlenkedett Hermione. –Hiszen éppen csak egy órácskát szundítottam… még csak este van!
- Ugyan! Hiszen én magam diktáltam magába az orvosságot, még álmában is. Néha még beszélt is… valami férfinevet emlegetett.
- Oh… -Hermione kicsit elpirult.
- Biztos Nat nevét hallotta a nővér… -gondolta magában. –Most mégis mire gondolhat?
- Erről jutott eszembe! Több üzenetet is hagytak magának. A barátnője üzeni, hogy ne aggódjon, remekül megvan a kislányával, legkésőbb holnap újra bejönnek önhöz. Volt itt két úr is, akik önt keresték, de egyikük sem mondott semmit. Azt hiszem, az egyikük Mr. Drexhage lehetett.
- Értem. –nyelt egy nagyot Hermione. –A másikuk véletlenül nem egy korombeli, magas, tejföl szőke hajú férfi volt?
- De. Pontosan. –helyeselt a nő. –Ha valami fontos ügyben keresték, biztosan visszajön az úr. Most azonban kérem, nyelje le ezt a bájitalt. Ettől ismét fáradtnak fogja érezni magát, de most a legfontosabb a pihenés!
- Értem. –Hermione még mindig gondterhelt arccal meredt a fiolára. Nem akaródzott számára lenyelni a minden bizonnyal keserű italt.
- Legközelebb felébresszem, ha ez az úriember keresi?
Hermione először botránkozva el akarta utasítani az ajánlatot, de a nővér cinkos mosolya meggyőzte, hogy a nő csak kedvességével akart segíteni rajta.
- Inkább akkor keltsen fel, ha a barátnőm keres, kérem. –szólt halkan, majd megitta az orvosságot. Pár perc múlva ismét álomra hajtotta fejét.

***

A következő álmai is hasonlóan derűs, gyerekkori emlékek voltak, és mindegyik szintén a régi telek körül „játszódott”. Hermione most már boldogan várt minden orvosságot, amely elrepítheti a boldogság földjére.
Hailie és Liz napjában többször meglátogatták, és friss ellátmányt biztosítottak számára. Az ispotály közel sem volt olyan szinten, mint a mugli kórházak, de Hermione persze sokkal jobban örült az otthoni kosztnak, melyet édesanyja küldött. Harry, Ron és Ginny is benézett a lányhoz, de Hermionénak szemet szúrt, hogy mindhárman külön jöttek, és nem szívesen beszéltek a másik kettőről. Ginnyből annyit sikerült kiszednie, hogy a fiúk nagyon megbántották.
Nehéz volt a lánnyal erről beszélnie, hiszen ő folyton az ispotály körülményeiről, szabályairól kérdezgette Hermionét, lévén végzős gyógyító-tanonc.
- De mégis min vesztetek össze? –kérdezgette Hermione a vörös hajú boszorkányt. –Mi történt, amitől így kiborultál?
- Hát, igazság szerint… Nem képesek abbahagyni a civakodást. –panaszolta a lány. –Ron egy makacs, haragtartó idióta, Harry pedig nem képes megtenni soha az első lépést, hiába beszélek neki! Ráadásul tegnap ő is minősíthetetlen hangnemben beszélt velem. Szóval úgy döntöttem, tavaszig hagy főjenek a levükben, ha majd legközelebb hazajövök, rendet teszek közöttük.
- Nem maradsz itthon? –tudakolta Hermione. –Úgy értem, ha végeztél, kint is maradsz?
- Nem tudom. De ahogyan a dolgok most állnak, valószínűleg ott maradok. –vont vállat Ginny. –Az ottani barátaimat is szeretem. Bár igazság szerint arra is gondoltam, hogy itthon maradok… de két ilyen marakodó kölyköt nem akarok a nyakamba.
- És én nem is számítok neked? –kérdezte Hermione tettetett sértődöttséggel. –Hailienek is nagyon hiányoznál.
- Meggondolom. –mosolyodott el Ginny.- De ha maradni fogok, az csakis miattatok, meg apáék miatt lesz… bár az is lehet, hogy… áh, mindegy… -Ginny zavartan ajkába harapott, és babrálni kezdett a kezével.
- Mit akartál mondani? –tudakolta Hermione gyanakodva. Hirtelen rossz érzés lett rajta úrrá, és szerette volna elűzni félelmeit.
- Tudod… talán kicsit Harry miatt is. –mondta Ginny vörösödő füllel. Hermione megkönnyebbülve kifújta a levegőt és elmosolyodott.
- Szerintem Harry szeretné, ha maradnál. De tudod, milyenek a pasik! Ha nem jelzel neki, hogy tetszik neked, sose fog megkérni, hogy maradj itt… -tanácsolta Hermione, de Ginny félbeszakította.
- Tudom, tudom… figyelj, mennem kell. Még bejövök, mielőtt indul a vonatom, holnapután. Most viszont rohanok, ne haragudj!
- Oké, szia. –motyogta Hermione meglepetten, ezután pedig a vörös hajú boszi kisietett a szobából.
- Mi ütött belé? –gondolta fejét csóválva.
Fél óra múlva a nővér ébresztette fel.
- Miss Granger! Ébren van?
Hermione most kivételesen nem kapott altatót, és mivel szervezete már kissé megerősödött, ismét nem aludt olyan mélyen, akárcsak régen. Ez viszont azt jelentette, hogy az édes álmok sem látogatták meg. Ez volt az, amit nagyon bánt, bár ettől érezhette, hogy végre gyógyul, és hamarosan haza mehet.
- Persze.
- Ó, bocsánat, ha felébresztettem! Eddig szinte ágyúgolyóval sem lehetett magát felverni. Azt hittem, nem ébred fel, ha szólok… látogatója jött.
- Ki jött? –kérdezte Hermione, miközben fejében végigfutatta a „listát”, amelyben a lehetséges látogatókat vette számba.
- Lizék ma már kétszer jártak itt, Gin is meglátogatott ma… Harry tegnap jött, Edwarddal pedig levelezek. Akkor mégis ki jöhetett? –töprengett, bár fejében ott motoszkált még egy lehetőség. Feszülten várta a választ.
- Nem ismerem az urat, de olyan ismerős az arca… egyszer már eljött magához…
- Megtenné, hogy beküldi?

***

Draco türelmetlenül toporgott. Már megint megváratják. Milyen megalázó! Legszívesebben hagyta volna a fenébe az egészet, de lelkiismerete nem hagyta, hogy elmenjen. Különben sem volt az a gyáva „fajta”, inkább csak óvatos volt, mielőtt beleugrott valamibe.
Most viszont egészen furcsa érzés kerítette hatalmába. Szeretett volna túl lenni ezen a kínos beszélgetésen Hermionével. Ugyanakkor várta is, meg nem is ezt a találkozást. Nem volt hozzászokva ehhez a zavarodottsághoz, így minden kétséget kizárólag meg akart bizonyosodni a gyanújával kapcsolatban, mert utált rágódni a dolgokon.
Ahogy a nővér bólintott, hogy bemehet az ajtón, gyorsan elindult, és egy szempillantás alatt a kórteremben volt.
Hermione egy köntösben, az ablak mellett lévő asztalhoz tartozó széken foglalt helyet, és kíváncsian, várakozó tekintettel fordult a fiú felé. Draco egy másodpercig sem tétovázott, leült a másik székre, és a tárgyra tért.
- Helló, Hermione.
- Szia. –köszönt a boszorkány szemrebbenés nélkül.
- Beszélni szerettem volna veled. –mondta Draco. – Tudod, úgy gondolom, tisztázhatnánk egy-két dolgot a múlttal kapcsolatban.
- Szerintem is. –felelte Hermione kissé erőtlen hangon. Próbálta összeszedni magát, és végleg kiverni az álmot a szeméből.
- Ha most nem alkalmas, elmehetek. –ajánlotta fel Draco tárgyilagos hangon.
- Nem kell. Ne halogassuk ezt a dolgot. –rázta meg a fejét Hermione. –Mit akarsz tudni?
- Nos… kezdhetnénk ott, hogy mi történt hetedik végén veled. Jól láttam, hogy Weasley megütött?
- Jól. –válaszolta Hermione egy sóhajtás kíséretében.
- És miért?
Hermione szerette volna egy epés megjegyzéssel elhárítani a fiú kíváncsiságát, vagy egy „Semmi közöd hozzá!” -val elintézni a kérdést, de rájött, hogy gyerekes civakodással most semmire sem mennek.
- Parkinson elmondta neki, hogy mi… öhm… együtt voltunk. –magyarázta Hermione kicsit elpirulva. Draco titokban megmosolyogta a jelenetet, de nem tett megjegyzést rá.
- Akkor ezt is jól tudom. És mondd csak, amikor azt mondtad, hogy terhes voltál… akkor valójában mi történt?
Hermione ettől a kérdéstől félt legjobban. Tudta, hogy erre akar kilyukadni a fiú, de olyan kényelmetlennek érezte neki bevallani az igazságot. Ennek az embernek, aki régen olyan sokat jelentett számára, most viszont olyan távolinak tűnt a szemében. A szemei, amelyekből soha semmit nem tudott kiolvasni, most mégis kíváncsiságot tükröztek. Ebben a pillanatban végleg döntött.
- Félreértetted a mondatot. Azt mondtam, hogy terhes vagyok. Kisbabát vártam. –hadarta el, miközben valahogy érdekesebbnek tűnt számára kinézni az ablakon, mint Draco szemébe nézni.
- Gyereket vártál… tőlem? –tette fel a mindent eldöntő kérdést a fiú. Hermione csak egy bólintással válaszolt. A levegő is megfagyott körülöttük.
- Szóval akkor Hailie…
-…a te lányod. –fejezte be helyette a mondatot Hermione. Még mindig nem nézett a fiú szemébe.
- De hülye vagyok. –átkozta magát Draco dühödten. –Hogy lehettem ennyire… áh!
- Most már minden világos. –szólalt meg pár perc múlva. –Csak azt nem értem, miért nem hoztad ezt egyértelműen a tudomásomra.
- Mégis hogy lehetett volna ennél egyértelműbben? –kérdezte Hermione nyugodtságot erőltetve magára. –Most az egyszer ismerd be végre, hogy fafejű voltál! Nem rajtam múlott, hogy mindent elvesztettem, elhiheted.
Draco nem szólt egy szót sem. Próbálta feldolgozni a halottakat. Apa lett. Van egy hároméves lánya. Egy lánya, akit nem is ismer. Akit életében egyszer látott. A gondolatra szinte szédelegni kezdett. Hiszen ő megígérte magának, hogy sokkal jobb apa lesz, mint annak idején Lucius volt! Most pedig kiderült, hogy ő nála is rosszabb lett! Hirtelen elege lett az egészből, csak egy kis friss levegőre vágyott.
- Ezt fejezzük be később. Dolgom van. Gondolkodnom kell. –állt fel a székről lassan. –Majd megkereslek.
- Rendben. –bólintott Hermione megkönnyebbülten. Végre kimondta! Egészen örült neki, hogy végre bevallott mindent a varázslónak. Most már csak rajta fog múlni, hogy mi lesz „a történet folytatása”.
- Szia. –köszönt el a fiú gyorsan, majd kisétált. Hermione hosszasan utána nézett, majd rájött valamire.
Szomorú volt, hogy Draco elment.