Hermione fázósan húzta össze kabátját, ahogy a ködös téli időjárással dacolva igyekezett a King’s Cross pályaudvarra. A körülötte bandukoló emberektől eltérően neki nem a borzalmas hideg foglalta le minden gondolatát, szinte fel sem fogta, mit csinál, gépiesen rótta az utat a pályaudvar felé. Egyre csak az járt a fejében, ami néhány napja foglalkoztatta. Hogy talán valaki - tisztességtelen eszközökkel- meggyőzte régi szerelmét arról, hogy megcsalta.
- A varázsvilágban semmi sem lehetetlen. –hallotta magát, mikor néhány évvel ezelőtt édesapjával beszélgetett tanulmányiról.
- Igazam volt. Hiszen a rengeteg varázsigével és bájitallal szinte mindent el lehet érni. Tisztességes és tisztességtelen dolgokat egyaránt. Repülhetünk, más bőrébe bújhatunk, mindegy, milyen célból…- szövögette gondolatait a lány. - Miért ne találhattak volna valami bizonyítékot a bűnösségemre?
- Mondjuk Draco sem az a naiv ember, ha nem akarta, nem hitte volna el. – győzte meg magát. –Nem szabad, hogy foglalkoztasson. Most inkább azt kell kitalálnom, hogy juthatok haza úgy, hogy közben ne sértsen vérig senki, és ne találkozzam Harryékkel.
Bosszankodva gondolt arra, hogy a Roxfort Expresszen milyen kiszolgáltatott helyzetben lesz. Kénytelen lesz találkozni az évfolyamtársak nagy részével. Onnan bizony nem nagyon fog tudni elmenekülni. Most nincs kiút. A vonatról legközelebb az állomáson lehet leszállni.
Mire gondolatmenete véget ért, már csak egy sarokra volt a pályaudvartól. Idegesen húzogatta zipzárját le-föl, majd mikor rájött, hogy milyen gyerekesen viselkedik, elengedte az említett tárgyat, de a következő percben már az egyik hajtincsével kezdett el babrálni.
A pályaudvaron nem találkozott senkivel, akit valamennyire is ismerősnek talált volna, és a 9 és ¾-ik vágányhoz vezető falnál sem vett észre ismerőst.
Bátran futott neki a falnak, és ahogy várta, az ismét megnyílt neki, mint annyi éven át, amikor még a Roxfortba járt.
Megcsapta a lány orrát az ismerős illat, amely, valaha megérezte, mindig a második otthonához –a Roxforthoz- vezető mozdonyra emlékeztette. Szája akaratlanul is mosolyra húzódott.
Jókedve azonban nem tartott sokáig, mert egy üres peront vett észre, néhány beszélgető fiatallal. Egészen elcsodálkozott, hogy merre lehet a legendás vonat.
- Nem értem… a vonat negyed tizenegykor indul. Egy perc múlva tíz óra van, de mozdonynak nyoma sincs. –gondolta zavartan toporogva. – Most mit csináljak? Menjek oda valakihez és kérdezősködjek?
Kissé megingott álltában, ahogy csattanó hangot hallott. Még egy ember érkezett. Hermione gyorsan hátra lépett. Még éppen idejében, hiszen ekkor iszonyatos robajjal befutott a várva várt vonat, amely olyan erejű széllökést hozott magával, amelytől Hermione biztosan elesett volna. Több, a peronhoz közel álló fiatal botlott meg a mozdony hirtelen felbukkanása miatt.
Hermione először fel sem fogta, mi történik, mikor már feleszmélt, vidám diákok ricsaja töltötte be a teret.
- Karácsonyi szünetre jöttek haza. –futotta el a felismerés. – Hát persze! Másképp be sem férnénk az iskolába annyian.
Áldotta magát, amiért nem fordult segítséghez. Mosolyogva nézte a tréfás társaságot, akik griffendéles sálban búcsúzkodtak egymástól. Egészen az ő kis triójukra emlékeztette a nőt: két kedves arcú, vékony fiú, és egy szemüveges, fekete hajú lány beszélgettek.
- Remélem ők azért barátok maradnak. –gondolta egy hosszú sóhaj kíséretében. Mire feleszmélt a nézelődésből, már el is tűntek a fiatalok a peronról. Sietve kapkodta a lábait, hogy még találjon üres kupét. Szerencséjére az iskola összes tanulójára tervezett vonat elbírta az évfolyam „öregdiákjait” úgy is, ha mindenki külön kupéban kívánt volna utazni.
Hermione úgy döntött, a bejárattól legtávolabb lévő kocsiba ül be, mert így kevesebb esélye van arra, hogy ismerősökkel találkozzon. Úgy gondolta, hogy az iskolában majd odacsapódik valamelyik hollóhátas, vagy hugrabugos csapathoz, és így észrevétlenül megfigyelheti, hogyan viselkednek egykori háztársai. Ha nem tapasztal nagy ellenszenvet maga körül, akár még el is beszélgethetne pár emberrel. Elvégre ki emlékszik már arra, mi volt 4 évvel ezelőtt?
- Mondjuk én soha nem fogom elfelejteni. –állapította meg magában. –De a többieknek csak nem olyan jó a memóriájuk, hogy ilyesmiért haragot tartsanak?
Az úton szerencséjére –vagy bánatára?- senki nem közelítette meg a kupéját, egyetlen esetet kivéve, mikor Hermione az ajtóból egy kövérkés férfi sziluettjét vélte felfedezni, aki sebesen futott el a kupéja előtt. Ezután azonban elnyomta a lányt a buzgóság, és mire észbe kapott, már izgatott morajlást hallott a szomszéd kocsiból.
Fáradtan megtörölte szemeit és próbálta életre hívni megfáradt testrészeit. Mihelyst észre térítette magát, az ablakhoz lépett, és megszemlélte a környéket. Megállapította, hogy már nincsenek messze az úti céltól, így sietve magára kapta talárját. Izgatottságában alig bírta begombolni a ruhadarabot.
- Ördög és pokol! Mitől vagyok ilyen ideges? –próbálta áltatni magát. – Egyáltalán minek kellett nekem ide jönnöm? Áh!
Türelmét vesztve kisietett a mozdonyban lévő folyosóra, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Mindig utált kirekesztett lenni, és most megint ez az érzés kerítette hatalmába. Keresni akart valakit, aki végre megérti, és nem átnéz rajta. Óhaja perceken belül meghallgatatott, mert egy vékony, piszkosszőke hajú lány baktatott felé.
- Szia, Hermione! –köszöntötte a nőszemély barátságosan.
Hermione csak zavartan pislogott, mert nem ismerte meg az előtte álló törékeny alkatú boszorkányt.
- Senki sem ismer meg. Pár éve lefogytam. –legyintett a nő. –Luna vagyok.
- Luna! –üdvözölte Hermione széles mosollyal régi ismerősét. – Ne haragudj! Olyan régen találkoztunk!
Luna egészen más volt, mint ahogyan Hermione az iskolából emlékezett rá. Nemcsak, hogy alkatilag változott a lány, de valahogy más lett az arca. Olyan… komoly lett.
- Semmi baj. Nevillen kívül senki nem ismert meg. –mosolygott Luna elnézően. –Szerintem én változtam a legtöbbet ez alatt a pár év alatt.
- Értem. –Hermione torka összeszorult, de a szívében megbújó kérdés most valahogy kicsúszott száján. –Harryék sem ismertek meg?
- Nem. –rázta meg a fejét a lány. – Beköszöntem nekik, de rögtön eljöttem. Nem nagyon foglalkoztatott a Chudley Csúzlik legújabb vereségéről szóló anekdota.
- Megértelek. –bólogatott Hermione. Őt sem foglalkoztatta soha a sport, kivétel, amikor a Griffendél a házkupáért versenyzett az iskolai meccseken.
- Miért nem mész oda hozzájuk? –kérdezte szelíden a szőke nő. – Biztosan sok mondanivalótok van egymásnak.
Hermione nem is gondolta, hogy Luna még emlékszik a közte és barátai közti ellentétre, de ebből inkább arra következtetett, hogy Luna tartja a kapcsolatot a fiúkkal.
- Pedig milyen röhejesnek tartották… főleg Ron…
- Min gondolkozol?
- Öhm… hát Ronékon. Azt hiszem, nem fogom elsietni ezt a kibékülést. –sietett a válasszal a zavart boszorkány. – Nem azért jöttem, hogy velük beszéljek.
- Akkor miért…? –kérdezte Luna csodálkozva.
- Dumbledore professzor miatt…
- Csak nem, Granger? Az öreg is csapja neked a szelet? –hallatszott Luna háta mögül egy túlságosan is ismerős hang.
- Bulstrode! –ismerte fel már csak a hangjáról is Hermione egyik legutálatosabb volt évfolyamtársát. –Mi a fenét keresel itt?
- Én kérdezhetném tőled, Granger! –fintorgott a lány. –Minek rontod itt a levegőt?
- Menjünk innen, Hermione! –mondta Luna. –Ne rontsuk el a napunkat e miatt!
- Te meg ki a fene vagy? –fordult az alacsony nőhöz Millicent undorodva. –Potter valamelyik talpnyalója?
- Nem mi vagyunk a talpnyalók, Bulstrode. –válaszolta Hermione dühösen villogó szemekkel.
- Jesszusom, csak nem?! Lüke Lovegood? Nem is, most már Lüke Longbottom! –sikított egyet a felismeréstől Millicent. Hirtelen szörnyen jó kedve lett. –Azt hittem, ennél alacsonyabbra már nem ereszkedhetsz, sárvérű!
- Fogd be, Bulstode! –kiáltotta Hermione indulatosan, de Luna nyugtatóan belékarolt.
- Mi a baj, Milly drágám? –szólt egy ismeretlen hang Bulstrode mögül. Mire a lányok észbe kaptak volna, Monstro már ott magasodott felettük.
- Szemtelenkednek velem ezek a libák. –panaszolta Millicent, de mire befejezte mondatát, Hermione és Luna már nem bírták visszafojtani nevetésüket.
- Bulstrode, csak nem azt mondod, hogy ezzel jársz? –kérdezte Hermione két nevetőhullám között. –Nem mondod!
- Nem. –felelte Millicent gyorsan. – Monstro, most ne! Hagyj békén!
- Ja! –mondta bambán a férfi. –Ahogy akarod! –azzal az idióta varázsló elballagott, vele együtt pedig eltűnt Millicent nagy magabiztossága is.
- Na pá, Bulstrode! –biccentett Hermione a kövér nőnek, majd derűsen beinvitálta Lunát a maradék kis időre.
Miután megérkeztek, egy órájuk volt arra, hogy megszemléljék a kastélyt újra, és összegyűljenek a Nagyteremben. Egy-két első- és másodéves kivételével nem is nagyon találkozott a két lány senkivel. Hermione meglepő tényeket hallott Luna felől.
-… Nevillel pedig hetedik legvégén vallottuk be egymásnak az érzéseinket. A suli befejezése után kérte meg a kezemet. Pár nap múlva lesz a három hónapos házassági évfordulónk. –mesélte Luna büszkén.
- Gratulálok! –mondta Hermione őszinte örömmel. – És ő miért nincs itt?
- Beteg. –felelte Luna. –De majd úgyis találkozunk azzal, akivel akarunk, vagy majd levelet írunk nekik.
- Értem. –bólogatott Hermione. –Jobbulást kívánok neki!
- Na figyelj, házak szerint ülünk, úgyhogy Dumbledore beszéde után összejövünk még. –mondta Luna Hermionénak címezve szavait.
- Persze. Rendben van. –válaszolta Hermione rekedten. Semmi kedve sem volt odamenni az asztalhoz ilyen külsővel, úgyhogy elvonult az egyik mosdó felé, hogy rendbe tegye magát.
Ahogyan gondolkodott, hogy melyik mosdóba menjen, hirtelen eszébe jutott Hisztis Myrtle. Úgy döntött, meglátogatja a kísértetlányt, hiszen biztos még mindig olyan magányosan „élhet” ott az elhagyatott WC-ben.
Így hát a kiszemelt mosdó felé vette az irányt, de nagy hibát követett el, mikor nem gondolt arra, hol kell majd felmennie.
Mert ahova kilyukadt, nem máshol volt, mint annál a lépcsőnél, ahol annak idején Ron megpofozta. Egy pillanatra megtorpant, és meredt szemekkel pásztázta az ismerős helyszínt.
Megrázta a fejét, majd zavartan körbetekintett. Senkit nem látott, így lassan folytatta az útját. Szeme előtt leperegtek a néhány évvel ezelőtti emlékek, ahogy lábát a lépcsőhöz érintette. Olyan volt az egész, mint egy látomás.
- Mersz ezek után még a szemembe nézni?
- Ne merj hozzám érni!
- Megtudhatom, Malfoyt ki előzte meg? Talán Crakkal és Monstroval is lefeküdtél?
Az emlékek történt hasogatták a lány szívét, és szinte azonnal elkapta a lábát. De fejében megmaradt a látomás utolsó pillanata. Malfoy szemeiben mérhetetlen mennyiségű dühöt és tehetetlenséget vélt felfedezni. De nem rá nézett. A düh Ronnak szólt. Akkor, mikor Ron sértegette annyi éve, nem figyelt Draco reakciójára, de ez most megmaradt benne.
- Szeretett. –fogalmazódott meg benne a boldog gondolat. Szinte azonnal visszafordult, és a Nagyterem felé akarta venni az irányt.
- De most már nincs értelme visszaforgatni az idő kerekét! Barátnője van! Neked pedig gyereked, aki úgy tudja, hogy nem is angol az apja!- hallotta lelkiismerete megszólalását. –Ne akarj megint kombinálni!
Hermione gondterhelten sóhajtott egy nagyot, majd gyorsan felszaladt a lépcsőn. Nemsokára már a hírhedt mosdóban találta magát.
- Ki az? –kérdezte a mindig mogorva kísértetlány miután kimerészkedett rejtekéből.
- Én vagyok az, Hermione Granger. –„mutatkozott be” Hermione kedvesen.
- Mit keres maga itt? –tudakolta Myrtle nem éppen viszonozva az előbbi hangnemet.
- Az évfolyam találkozóra jöttem. –felelte Hermione még mindig lágy hangsúllyal. –Gondoltam meglátogatlak. Olyan sokat segítettél nekünk! Főleg Harrynek!
- Ja. –pirult el a „Hisztis” jelzővel illetett lányka. –Emlékszem rád! Kedves tőled, hogy eljöttél. Mi újság Harryvel?
Most Hermionén volt a sor, hogy zavarba essen és elpiruljon.
- Nem beszéltem vele mostanában.
- Pedig jóban voltatok. –ütötte tovább a vasat a mugliszármazású szellemlány.
- Az régen volt. Most viszont a segítségedet kérném.
- Mindjárt gondoltam, hogy nem érdektelenül jöttél. –jegyezte meg Myrtle epésen, de Hermione nem kommentálta a megszólalását.
- Csak egy kicsit rendbe akarom magamat szedni. Látni akarom Parkinson arcán az irigységet. –szaladt ki Hermione száján a kívánság.
- Szebb akarsz lenni? –vihogott a hisztis lány.
- Hát… csak meg akarom igazítani a frizurámat és felrakni egy enyhe sminket. –mondta Hermione pironkodva.
- Rendben. –egyezett bele Myrtle. –Először is: fényesítsd ki a hajadat egy cseppet. A hullámokat hagyd így, nekem tetszik.
- Jó. –motyogta Hermione bizonytalanul, majd egy pálcasuhintással elérte a kívánt hatást.
- Másodszor. Az ajkaidat változtasd fényesebbre. Az ajkad színe megfelelő, csak kell egy kis ráhatás, és akkor biztos a siker. –vezényelt Myrtle nyávogva.
Hermione kelletlenül teljesítette a feladatot.
- Harmadszor. Picit egyenesítsd ki az orrodat. –oktatta a szellem a boszorkányt.
- Hé! Ez nem azért van, hogy átformáljam magamat! Azt csak a cicababák csinálják! –védekezett Hermione.
- És végül tüntesd el ezt a kis pattanást. –mutatott Hermione homlokára Myrtle meg sem hallva annak tiltakozását.
Hermione kétkedve nézett Myrtlere, de az észérvek győztek, így gyorsan eltüntette a nem kívánt bőrhibát.
- Van barátod, Hermione? –kérdezte Myrtle szokásos hangszínében.
- Van. –mondta dacosan a lány.
- Tényleg? Nem is gondoltam… –jegyezte meg félhangosan Myrtle.
- Tessék? –kérdezte Hermione most már dühös hangon.
- Semmi… Nem akarsz egy fülbevalót?
- Dehogy! –szörnyülködött Hermione. –Mégis mit képzelsz, mi vagyok én?
- Na jó, menthetetlen vagy…-vágott közbe Myrtle. -Inkább mesélj a barátodról! Nekem sosem lehetett… -tette hozzá majdnem sírva.
- Hoppá! Mennem kell! –kapott észbe Hermione, csak hogy mentse magát. - Ha nem sietek, le fogom késni a beszédet, és akkor hiába jöttem. –mentegetőzött.
- Menj csak… hagyj itt te is…
- Sajnálom. –Hermione kicsit rosszul érezte magát, de nem vágyott tovább a „vidító” társaságra. Különben is, állítása a beszédre vonatkozóan igaznak bizonyult, mert a toronyóra ekkor kezdte el ütni a kettőt. Kénytelen volt futni, ha nem akart elkésni a fontos eseményről.