Kvintesszencia - G-Portál

Miután belépett a kastélyba, elsõként apjával találkozott, aki eléggé szigorúan nézett rá.

- Megtudhatnám, mit keresel itt, ahelyett, hogy Lockhart professzor óráján lennél? – kérdezte Harry. A régi, pajkos és vidám ’apu’ eltûnt, Daniel még sosem látta ennyire morcosnak az apját.

- Te is engem okolsz, ugye? – tört ki a fiú az idegösszeroppanáshoz közel. – Nem én tehetek róla, oké? Borzasztóan sajnálom, hogy a drágalátos Griffendéled annyi pontot vesztett, de azt gondoltam, hogy az a rohadt életük sokkal fontosabb! És most hadd menjek, találkoznom kell a gondnokkal, hogy megkezdjem a büntetõfeladatomat!

- Daniel… - Harry elképedve nézett a fiú után, aki sarkon fordult és elrohant.

Dan, miközben végigfutott a folyosón, remélte, hogy apja nem követi. Tulajdonképpen eszében sem volt azonnal elkezdeni a büntetõmunkát Mr. Bradleyvel. Délután és este rengeteg ideje volt rá. Csak egy kis nyugalmat akart.

De nem volt olyan szerencséje.

Mikor már majdnem odaért a pincelépcsõhöz, és azt hitte, egy darabig semmi rossz nem történhet vele, megpillantott egy kisfiút, aki lelkesen integetett felé.

- Daniel! Hé, Daniel! – James Lupin volt az, Remus és Stella Sinistra Lupin egyetlen gyermeke. Körülbelül három évvel volt fiatalabb, mint a legidõsebb Potter fiú, és nála társaság-kedvelõbb gyereket Dan nem is ismert soha. Beszédesebb volt, mint az összes Weasley és Potter gyerek együttvéve, ami azért nem semmi. Gyakorlatilag egy pillanatra sem állt be a szája, legfeljebb csak akkor, amikor aludt.

Daniel négyszer, vagy ötször találkozott vele, mikor Lupinék látogatást tettek a Black kúriában. Ahányszor csak találkoztak, az volt a benyomása, hogy Jimmie szüleinek komolyan el kellene gondolkodniuk rajta, hogy szájkosár bûbájt szórjanak fiukra. Az ifjú Lupin túlzott bõbeszédûsége nem zavarta Danielt, ha Jimmie megoszthatta figyelmét a Potter család tagjai között, és többi testvérét is egyformán gyötörhette. James Lupin figyelme azonban akkor is általában csak Danielre korlátozódott. Amikor Dan emiatt panaszkodott az apjának, Harry legyintett és egy Colin Creevey nevû fiúról mesélt neki, akinek a viselkedése kísértetiesen hasonlított James Lupinéra. Daniel akkor kíváncsian kérdezte Harrytõl: - Ha az a fiú azért loholt utánad, mert te voltál a híres Kis Túlélõ, akkor miért jön utánam Jimmie? Én nem vagyok olyan hõs, mint te voltál… izé, vagy is – javította ki magát, apja nagy derültségére. – Úgy értem… tényleg. Semmi különös nincs bennem. Még sebhelyem sincs. Mikor hagy már végre békén? Vagy miért nem zaklatja a testvéreimet is? – Harry azonban nem tudott válaszolni, mert fogalma sem volt róla.

Így hát ismeretségük ideje alatt Daniel soha nem jött rá, James miért csak õt tünteti ki rendkívüli figyelmével.

- Daniel, ó, Daniel! – tapsikolt elragadtatva Jim. – Úgy örülök, hogy újra látlak! Hallottam, hogy a Mardekárba osztottak be, hogy lehet ez? Azt is hallottam, hogy a Griffendél 300 pontot vesztett miattad! Hogy csináltad? Úgy értem, ez nagy teljesítmény, még senkinek sem sikerült a Roxfortban elérni, hogy a rivális ház ennyi pontot veszítsen! Én persze a Griffendélnek szurkolok, mivel apukám ott volt, de bámulom a mardekárosok ravaszságát! Eddig mindig griffendéles akartam lenni, de most, hogy te mardekáros vagy, már nem vagyok biztos benne. Asszem nagyon örülnék, ha egy házban lennék veled, Daniel!… - És így tovább, a szavak csak úgy dõltek az ifjabb Lupin szájából, mint a vízfolyás.

Vagy ötpercnyi türelmes várakozás után Daniel nagyon hálás volt Abunak, hogy feltûnt a semmibõl és egy vázát pottyantott Jimmie fejére.

Amint a kisfiú a padlón feküdt fájós fejét masszírozva, Daniel elmenekült azzal, hogy odaküldi Madame Pomfreyt.

- Milyen jól céloz a kis szõrös barátod! Kezdem megkedvelni! – tûnt fel elõtte Hóborc vihogva, aztán követte Dant a pincébe, és nem érdekelte, hogy Dan egyáltalán nem kívánja a társaságát. Abu a fiú karjába ugrott, és pajkosan nézegetett Hóborcra. Ezek ketten nyilván jól összebarátkoztak. – Tudod, mit Dannie? – kérdezte a kopogószellem, - Téged is kedvellek! Azok a griffendéles tetûk régóta bosszantanak, és végre valaki megmutatta nekik, hol a helyük! Mínusz 275 pont! – nevetgélt elragadtatottan.

- Kopj le, Hóborc! Te meg legközelebb viselkedj, Abu! – morogta oda a fiú, és elhatározta, megtanulja apjától a szájkosár bûbájt, hogy elhallgattathassa Hóborcot. Aztán eszébe jutott, hogy Harry mostanában túl mérges rá ahhoz, hogy bármit is megmutasson neki, ami nem a tananyag része.

- Daniel? – szólította egy másik hang a háta mögül.

- Mi van? – tört ki, aztán megfordult és látta, hogy Hermione az. – Jaj, sajnálom, Hermione néni… öhm, Weasley professzor. – Daniel lehorgasztotta a fejét. – Nem akartam…

- Nem kell bocsánatot kérned, Dan… és szólíts nyugodtan Hermione néninek – mosolygott a tanárnõ. – Azt hiszem, nagy a nyomás rajtad mostanában. Gyere, beszélgessünk.

A közelben lévõ dolgozószobájába vezette a fiút (és a majmot), majd intett, hogy üljön le.

- Ha te is le akarsz szúrni a Griffendél elvesztett pontjaiért… - kezdte a fiú, de Hermione csendre intette.

- Nem akarlak leszúrni semmiért. Nem hibáztatlak. Ellenkezõleg. Azt hiszem, helyesen cselekedtél. Meg akartad védeni a gyerekeimet és Kevint, és ezért hálás vagyok neked.

Daniel a meglepetéstõl tátott szájjal nézett fel a szõnyegrõl, amit addig tanulmányozott. – Hát nem…?

- Nem, nem hibáztatlak. – Rázta a fejét a nagynénje. – Tudom, nehéz lehet megbirkózni a griffendélesek ellenszenvével…

- Úgy érted, a gyûlöletükkel – javította ki a fiú, az ölében fekvõ Abut simogatva.

- Akkor gyûlöletükkel. – Bólintott a nõ. – Még jól emlékszem rá, milyen érzés az, amikor annyian megvetik az embert. Én is átestem ezen, amikor elsõs korunkban a Griffendél 150 pontot vesztett az apád, Longbottom professzor és énmiattam.

- Apám… - morogta Daniel. – Még õ is úgy bánik velem, mint… - elfordította tekintetét nagynénjérõl a szavakat keresve. - Úgy értem… õ is le akart szidni. Alig érkeztem meg a Roxfortba, és õ máris követ mindenhová, akármerre megyek… - jól emlékezett az Edevis tükre-féle esetre. – Úgy bánik velem, mintha nem tudnék vigyázni magamra…

- Értem, hogy ezt kicsit… idegesítõnek találod. – jegyezte meg Hermione, barátságosan csillogó szemmel.

- Nem idegesítõ, de… - Dan hangja elhalt. – Jól van na, akkor idegesítõ.

- …és ez teljesen természetes – mondta a nénje. – Minden kamasz idegesítõnek találja a szüleit… az enyémek is. Azt gondolják, Ron és én túlságosan beleavatkozunk az életükbe. De a szülõk ezt nem azért csinálják, hogy bosszantsák a gyerekeiket… szeretetbõl tesznek így. Azt tartják szem elõtt, mi a legjobb nekik. Apád is csak szeretetbõl viselkedik így. Az õ esetében kétszer olyan erõs ez a dolog, mint másoknál, mivel neki nem voltak szülei. Egész gyerekkorában szeretõ és gondoskodó apa és anya után sóvárgott… Biztosra veszem, hogy õ nem bánta volna, ha szülei kicsit túlságosan védelmezõk lettek volna… örült volna, hogy egyáltalán van apja. – Hermione olyan átható pillantást vetett Danre, hogy a fiú úgy érezte, a lelke mélyére lát. – Igazán nagyon szerencsés fiú vagy, Daniel, hogy olyan apád van, mint Harry.

- Asszem… tudom… Csak az a baj, hogy most õ is utál.

Hermione feddõ pillantást vetett rá, akárcsak Abu. – Hogy gondolhatod azt, hogy utál?

- Hogy gondolhatják az unokatestvéreim, hogy elárultam õket? – vágott vissza a gyerek. – Különben is… láttam apa arcát. Éppen most találkoztam vele, és az arca mindent elárult. Dühös. Engem hibáztat.

- Nem hiszem. Dühös, de nem rád. Csúnya vitája volt Piton professzorral. – Látva a fiú érdeklõdését, Hermione folytatta. – Éppen a mosdóban voltam húsz perccel ezelõtt, amikor két vitatkozó hangot hallottam az ajtó elõtt. Apád kérdõre vonta Pitont, amiért 300 pontot vont le a Griffendéltõl, és Piton azt felelte, hogy apád ne üsse az orrát más dolgába. Azt is megjegyezte, hogy Harrynek nincs sok szava az iskolában, lévén új tanár itt, míg õ huszonöt éve itt tanít. Harry azzal vágott vissza, hogy sokévnyi tanítás nem egyenlõ a bölcs döntések meghozatalára való képességgel. Piton a vita lezárásaként azt kiabálta, hogy Harry még mindig az a szemtelen kölyök, akit egykor tanított, mire Harry azt felelte, hogy Piton még mindig az a szívtelen vén varjú, aki annak idején tanította õt... – fejezte be a történetet Hermione olyan vigyorral, ami Danielt is mosolygásra késztette. Szóval apja nem azért volt morcos, mert haragszik a fiára, hanem mert csúnyán összekapott az öreg Perselusszal.

– A francba! – motyogta. – Én meg kiabáltam vele… nem is hagytam, hogy elmondja, amit akar… Na, most legalább már tényleg van oka, hogy dühös legyen rám!

- Akkor talán keresd meg és kérj bocsánatot tõle – javasolta Hermione.

Dan bólintott és fölállt. – Köszönöm, hogy megértesz, igazán jó fej nagynéni vagy.

- Hát, köszönöm. – Mosolygott a tanárnõ.

Ebédre a házimanók marhaszeletet készítettek krumplipürével és Daniel vígan tömte a fejét. Elõzõ este óta valamivel jobban érezte magát, kicsit megkönnyebbült. Apjával folytatott második beszélgetése jól sikerült. Megtudta, hogy Harry tényleg nem hibáztatja õt, hanem csak Pitonra mérges. Olyan neveken nevezte a bájitaltan tanárt, amelyeket Dan azelõtt csak Siriustól hallott. Dan az emlékezetébe véste ezeket a kifejezéseket a jövõre nézve, de megígérte apjának, nem mondja el senkinek, hogy tõle tanulta õket. Apa és fia kapcsolata ismét a régi volt. Harry csak a Tekergõk Térképe elévesztése miatt borult ki egy kicsit, Piton ugyanis kárörvendõen közölte, hogy elégette. Daniel úgy tett, mintha nagyon letört volna. Nem említette apjának, hogy visszakapta a térképet, és a Piton által elégetett pergamen Gildának hála csak egy ’csali-pergamen’ volt. Az ifjú Potter úgy okoskodott, hogy ha apja nem tudja az igazat, nem kell hazudnia fia tekergõ voltáról, és nyugodt lelkiismerettel állíthatja, hogy Dannek már nincs semmiféle térképe.

Mivel a mardekárosoknak délután nem volt órájuk, Gilda, Norbert és Daniel, azt tervezték, hogy vacsora elõtt a felkeresik a Mézesfalást. Úgy gondolták, négykor találkoznak a klubhelyiségben, addig pedig Dannek lesz elég ideje a büntetõmunkájára: segíthet a gondnoknak.

Bert Bradleyrõl kiderült, hogy kedves, jó humorú ember, aki nem adott túl sok munkát a fiúnak. Dannek csak a gondnoki szoba padlóját kellett feltakarítania, de mivel elég kicsi helyiség volt, hamar végzett vele. Míg a szobát tisztogatta, feltûnt neki, hogy az asztalon csupa bájitaltanról szóló könyv sorakozik. A fiúnak eszébe jutott elsõ bájitaltan órája, amikor Mr. Bradley figyelmeztette, hogy nem megfelelõ és veszélyes hozzávalókat akar a bájitalához használni. Arra is emlékezett, mennyire meglepõdött Piton, hogy olyasvalakivel találkozik, aki szemlátomást ért egy kicsit az õ tantárgyához.

Akkor Bert elismerte, hogy kémiát tanított egy mugli iskolában, lévén maga is mugli.

- Mr. Bradley? – kérdezte Dan, mielõtt elindult.

- Igen?

- Ha ön mugli, akkor honnan tudott a Roxfortról? Vagy talán kvibli?

- Nem, Mr. Potter. – Rázta fejét a gondnok. – Nem vagyok kvibli, telivér mugli vagyok. A bátyám azonban mugli származású varázsló. Még a Dimbourne-e Darazsaknál is játszott Mr. Longbottommal együtt.

- Ó, értem… - Bólintott a fiú. – De… honnan jutott eszébe, hogy épp a Roxfortba jöjjön dolgozni?

- Ez, Mr. Potter, csak az igazgató úrra és rám tartozik. Köszönöm a segítségét. Várom holnap.

Dan bólintott. Megértette, hogy a gondnok nem akart válaszolni a kérdésére. Nos, biztosan megvan rá az oka, gondolta a fiú és visszaindult a klubhelyiségbe, hogy a másik két tekergõvel elindulhasson az elsõ kalandra.